‍

‍

Negyven év a zóna árnyékában

2026 tavaszát írjuk. Negyven év telt el azóta, hogy 1986. április 26-án a csernobili atomerőmű 4-es blokkjának robbanása visszavonhatatlanul beleszólt a történelem menetébe, miközben örökre megváltoztatta a technológiába vetett hitünket is. Négy évtized elegendő idő ahhoz, hogy egy esemény emlékezetté, majd történelemmé, végül mítosszá váljon. Maxim Dondyuk ukrán vizuális művész és fotográfus kiállítása a Mai Manó Házban ezen a kritikus idővonalon helyezkedik el. Egy olyan pillanatban, amikor a zóna mikrontörténelmi vonatkozású fizikai emlékei – családi fényképek, levelek, és képeslapok – a végső megsemmisülés határára értek. A felejtés zónájában – Csernobil archívuma című kiállítás, mely az alkotó több mint 20 000 darabot számláló  Chornobyl Archive projektjéből válogat, nem egy szokásos évfordulós megemlékezés, hanem karakteres kísérlet a kollektív emlékezetvesztés megállítására.

A látható és a láthatatlan határán

Ha Csernobilra gondolunk, elménket elárasztják a posztapokaliptikus popkultúra unalomig ismételt toposzai. Dondyuk azonban tudatosan fordított hátat ezeknek a vizuális közhelyeknek. Megközelítése nem a pusztulás esztétikájára, hanem a kollektív emlékezet rekonstrukciójára törekszik: nem egyszerűen megfigyel és dokumentál, hanem a múlt töredékeinek megmentőjeként és újraértelmezőjeként lép fel. Dondyuk 2016-ban kezdett dolgozni a projekten, miután felismerte, hogy a zónáról alkotott képünk totálisan hiányos. A világ főként a robbanást és az azt követő pusztulást ismeri, de elfelejtette azt a nagyon is valóságos életet, amely a tragédia előtt létezett Pripjaty városában és a környező falvakban. Az alkotó évekig járta kísérőivel a zónát, de ahelyett, hogy kizárólag saját fényképezőgépére hagyatkozott volna, idővel elkezdte felfedezni a lakások és a romos házak mélyét. Ezeken a helyeken, olykor a sárban és a radioaktív por alatt talált rá a valódi értékekre; azokra a személyes hangvételű levelekre, képes levelezőlapokra, papírképekre és negatívokra, amelyekből felépítette archívumát.

Kémiai kollaboráció – Az idő mint alkotótárs

A kiállítás egyik legmarkánsabb jelentésrétege a talált fényképek állapota. Az évtizedekig tartó sugárzás, a nedvesség és a penész nemcsak károsították a felvételek állapotát, de újra is alkották. Dondyuk ezt a folyamatot kémiai kollaborációnak nevezi. A természet és az idő absztrakt mintákat, sajátos színeket és torzításokat hagyott a képeken, mintha maga a zóna akart volna rákerülni a katasztrófa előtti években és évtizedekben készült fotókra. Ennek a folyamatnak a következménye, hogy a technikai roncsolódások, a filmek emulziójának feloldódása  az emlékezet lassú megkopásának metaforájává vált. Dondyuk munkája során a fotográfusi szerep is átalakult azzal, hogy tulajdonképpen kurátora lett egy olyan kollektív hagyatéknak, amelynek tulajdonosai egy pokoli pillanatban, a robbanás másnapján egy pillanat alatt kényszerültek otthonaik elhagyására azzal az ígérettel, hogy hamarosan visszatérhetnek.

A zóna genezise – Próféciák és reflexiók

Csernobil értelmezésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a gazdag kulturális szövetet, amely behálózza a helyszínt. Különös és félelmetes egybeesés, hogy az irodalomban és a mozgóképben már a katasztrófa előtt megszületett a zóna fogalma. A Sztrugackij fivérek 1972-es Piknik az árokparton című regénye, majd Andrej Tarkovszkij 1979-es filmadaptációja, a Stalker egy olyan lezárt területet vizionált, ahol a fizika törvényei felborulnak, és az emberi vágyak és a félelmek tárgyiasulnak. Tarkovszkij lassú, meditatív képsorai és a posztapokaliptikus táj látványa hét évvel a robbanás előtt megteremtette azt a vizuális nyelvet, amellyel ma Csernobilt leírjuk. Dondyuk fotográfiái akaratlanul is ebben a hagyományban gyökereznek, mely nem a látványra, hanem a jelenlétre és a hiányra egyszerre koncentrál. A fikció megjósolta a zónát, Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas író és oknyomozó újságíró Csernobili ima című dokumentumregénye pedig hangot adott neki. Alekszijevics polifonikus műve a túlélők, a likvidátorok és az özvegyek vallomásain keresztül mutatja be a katasztrófa mikrontörténelmi vonatkozású lenyomatait. Dondyuk archívuma olykor ehhez az irodalmi olvasathoz hasonlatos; amit Alekszijevics a szavakkal végzett el, azt Dondyuk a képekkel teszi. Elfelejtett vagy elhallgatott történeteket gyűjt össze, hogy szembeszálljon a hivatalos narratívákkal – mindenekelőtt a felejtéssel.

Popkultúra és virtuális sugárzás

Az ezredforduló után Csernobil újabb metaforikus rétegeket kapott. A S.T.A.L.K.E.R. videójáték generációk számára tette bejárhatóvá és fogyaszthatóvá a zónát, egyfajta sötét játszótérré alakítva a tragédia helyszíneit. A popkulturális reprezentációk azonban gyakran elfedik a valóságot, hiszen a zóna nem adrenalinfröccsre kalibrált kalandhelyszín vagy vagány díszlet, hanem élő és lüktető seb. 2019-ben az HBO Csernobil című sorozata azonban világszinten élesztette újra a diskurzust, a hitelességre és a rendszerkritikára helyezve a hangsúlyt. Maxim Dondyuk kiállítása éppen a negyvenedik évforduló kapcsán válik különösen aktuálissá azzal, hogy megállítja a csernobili esztétika teljes kiüresítését. Míg a közösségi médiát elárasztják a Pripjatyban készült szelfik, Dondyuk visszavezeti a nézőt a fotográfia egyik lényegi aktusához: a tanúságtételhez. Saját, meditatív és távolságtartó táj- és városképei éles ellentétben állnak a talált családi fotók bensőséges melegségével, ám mindkét anyagot szorosan összefonja a pokoli tragédia ténye.

A fotográfia mint az emlékezet megmentésének az eszköze

A projektben a fotográfia egyik alapvető lehetősége – a pillanatok megőrzése az enyészet ellen –új értelmet kap. Maxim Dondyuk nem egyszerűen képeket készít vagy gyűjt össze, hanem egyének, családok és közösségek, életek emlékét menti meg a teljes feledéstől. Az általa összegyűjtött több ezer negatív és dokumentum egyfajta időkapszula, amely a tragédia negyvenedik évfordulóján a Mai Manó Ház tereiben nyílik meg a látogatók előtt. A kiállítás címe egyaránt utal a földrajzi helyszínre és az emberi elme azon törekvésére, hogy eltemesse a fájdalmas emlékeket. Dondyuk azonban arra ösztönöz bennünket, hogy nézzünk szembe ezekkel az emléktöredékekkel. Mindeközben arra is emlékeztet, hogy Csernobil nem egy távoli, lezárt fejezete a történelemnek, hanem egy folyamatosan zajló bomlás és átalakulás legkevésbé sem veszélytelen helyszíne. Negyven év után a sugárzás talán csökken, de az emlékezet felelőssége egyre növekszik, erre pedig a Maxim Dondyuk által folyamatosan épített archívum figyelmeztet bennünket.
‍

‍

‍

A kiállítás megtekintésére tervezett idő: 30–50 perc
A Mai Manó Ház nem akadálymentes.
A Mai Manó Ház kiállítótereiben a helyszíni jegyértékesítés átmenetileg szünetel. A kiállításokra, valamint az azokhoz kapcsolódó programokra szóló belépőjegyek jelenleg kizárólag online, a Liget+ felületén vásárolhatók meg.

Tájékoztatjuk, hogy eseményeinken hang- és képfelvétel készülhet, amelyből a Mai Manó Ház részleteket használhat fel az intézmény programjainak népszerűsítése céljából.

‍

‍