KINCSES KÁROLY: A MAI MANÓ HÁZ

‍

Ha nem csak szájakat tátani, hűdeszépeket mondani, vagy szimplán gyönyörködni jönnek a XIX. század végének egyik legépebben fennmaradt fényképész műteremházába, akkor kötelezően meg kell ismerkedjenek a korszak fotós színtereivel, az ott zajló folyamatokkal. Mert ezek ismerete nélkül Mai Manó császári és királyi udvari fényképész műteremháza legfeljebb csak egy szépen díszített épület, de nem a korabeli fényképkészítés nagyon racionálisan kitalált, megépített helyszíne. Ha a házat a földszinttől a nyolcadik színt még rekonstrukció alatt álló második üvegműterméig bejárjuk, többet fogunk érteni a nagymamáink családi albumaiban megmaradt kabinetportrékból, vizitkártyákból is. A műteremház bemutatásán keresztül megmutatom, elmesélem, miként nézett ki a múlt század első éveiben egy előkelőbb fővárosi fényképész atelierje, s milyen események zajlottak speciálisan erre a célra tervezett, épített színterein, melyek az értő szemek számára pontosan visszaolvashatók a százéves fényképekből is.

Mai Manó császári és királyi udvari fényképész és felesége, Rothauser Etelka 1892. január 30-án 35.000 forintért vásárolta meg a Nagymező utca 20. szám alatti egyemeletes lakóházat. Egy évvel később, 1893. január 5-én Mai Manó háztulajdonos, építtető, építési engedélyért folyamodott a tekintetes fő- és székvárosi Tanácshoz, kérve, engedélyezzék a régi ház lebontását és helyébe egy új, három emeletes műteremház építését. Nem következetlenség a három emelet és a nyolc szint emlegetése, mert a pincével, a földszinti belépővel, a félemeleti PapaerLab galériával, az első emeleti kiállító teremmel, a második emeleti üvegműteremmel, a felette lévő könyvtárral és a legfelső rész kettéosztott terével pontosan nyolc bejárható szintet rejt a kívülről három emeletesnek látszó épület. Némi engedélyezési huzavona és többszöri tervmódosítás után, melyet a Fővárosi Levéltárban megmaradt iratok dokumentálnak, fényképészünk megkapta a kért hozzájárulást. A házat Nay Rezső és Strausz Muki tervei alapján, Mann József építészmester építette fel, és alig másfél év elteltével, 1894. július 31-én már a lakhatási engedélyt is kiadták az akkori hatóságok. Az új épület utcai szárnyában kaptak helyet a fényképész­­et különböző színterei és tulajdonos lakása, míg az udvari részben főként bérlakások épültek, acélból, hogy a házfenntartás is valamennyire rentábilis legyen. A műteremház gazdagon díszített neoreneszánsz, historizáló külső homlokzatot kapott, szobrok, domborművek, díszítések és terrakotta lapokra festett freskók díszítik. A festé­szetet és a fény­­képészetet jel­ké­pe­­ző allegorikus nőalakok a két művészeti ágra jellemző tárgyakat tartanak kezükben, a kor fényképészeti ikonográfiájában megszokott módon jelezve a képkészítési eljárások rokonságát. Ezek még felújításra szorulnak, de mind az utca túloldaláról, mind a könyvtárhoz kapcsolódó két erkélyről jól szemügyre vehetők. Tessék még megnézni a zöld-sárga Zsolnay pirogránit burkolatokat, a kapu feletti fényképező puttót, az akantuszos levélsorral szegélyezett falmezőket, a tölgylevél mintás kapubélleteket, a kapu feletti füzérdísszel övezett antik maszkot, de aztán lépjünk gyorsan beljebb. Az előcsarnok vezetett az udvar és a főlépcsőház felé. (Előbbit ne keressék, mert a harmincas években az Arizona mulató céljaira beépítették. Itt kérek elnézést a helytörténészektől is, de minket most elsősorban Mai Manó és az ő műteremépülete érdekel, s nem foglalkozunk a későbbi hasznosításokkal, átépítésekkel). Az azóta történt átalakítások ellenére, a belépőt a kapuban még ma is a terazzo padlóburkolatból kiolvas­ha­tó Salve felirat fogadja, pontosan úgy, mint akkor. A lépcsőház oldalfalában megmaradtak a néhai kirakatszekrények. A gipszstukkók (melyek megérik a fej némi oldalirányú megdöntését, a nyak felfelé tekerését) alatt kialakított díszes üvegvitrinekben Mai Manó legjobban sikerült fotográfiáit, a híresebb társasági személyiségek, arisztokraták, elegáns budapesti hölgyek, és természetesen a legbájosabb gyermekek portréit tekinthette meg a belépő, aki egyúttal választhatott az általa igényelt hátterek, beállítások, kellékek, világítások között is. Mintaként szolgált akarva, akaratlan. Ha a méltóságos úr abban a pózban, ilyen háttérrel, akkor én pont ugyan olyanban szeretném. Vagy még annál is előkelőbbet választott, attól függően, hogy utolérni, vagy meghaladni kívánta emberünk a mintául szolgáló személyt. A századforduló műteremházainak előcsarnoka egyébként nemcsak itt, de mindig, mindenütt a fotográfus munkáinak reklámozására szolgált, megadta a látogatás alaphangját, és a mester sokoldalúságát reprezentálta a betévedő számára. Tulajdonképpen ma sincs ez másként. Itt tájékozódhatnak a Manóházban és a fotómúzeumban zajló kiállításokról, rendezvényekről, a ház szolgáltatásairól.

Az aradi Weisz Hugó – aki Mai Manó halála után az özvegytől átvette a Nagymező utcai épület üzemeltetését – Milyennek kell lenni egy modern műteremnek címmel pontos leírását adta a kor szakmai igényeinek. “A kirakatokra igen nagy súlyt fektetek. Minden szekrényben más és más felfogást, más és más kivitelt lát a szemlélő. Pigment, guminyomat, platinok, akvarellek, szépianagyítások… enteriőrök stb. váltakoznak bennük, alkalmat adva a szemlélőnek arra, hogy a fotográfiai eljárások minél nagyobb változatát láthassa maga előtt. Súlyt fektetek természetesen a kiállított képek környezetére is, mert a hatás fokozásában a miliőnek tagadhatatlanul nagy szerep jut.” (A Fény, 1907. 7. sz. 181–184. o., 1907. 8. sz. 207–212. o.) Mai Manó sem tett másként.

Menjünk beljebb. Az elő­­­csar­nok fél­e­me­leti galériájára márványlépcső vezet, kovácsoltvas korlátjában MM monogram. Valamikor a feljárat szimmetrikus, kétkarú lépcső volt, amiből mára ugyan csak egy maradt, ám aki nemcsak a lába elé, de felfelé is tekint, az Albert Raudnitz bécsi festő, 1894-ben festett, aranyozott keretbe foglalt olaj táblaképének puttóit láthatja. Érdemes tehát ismét felemelni a fejeket. Miért volt szükség erre a más pesti bérházakra nem oly nagyon jellemző, különleges díszítettségre? Mert a fényképészhez érkező delikvenssel el kellett hitetni, hogy olyan helyre érkezik, ahol megköveteltetik az úriemberként való magatartás, olyan helyen van, mondták a falak, díszítések, berendezési tárgyak, amely illő keretet ad ahhoz, hogy ő megfelelő módon viselkedhessék, amikor arra kerül a sor, hogy a hozzá legméltóbbnak ítélt pózban megörökíttessék az utókor számára. Csak gondolják végig, tudtak volna eleink, Önök tudnának-e most, egy koszlott vakolatú, salétromos falú, gagyi földszinti fényképész üzlethelyiségben arra gondolni, hogy fontos, milyen képet hagyok magamról utódaim és azok ismeretlen kortársai számára? Dehogy. Essünk túl rajta és meneküljünk mihamarabb arckifejezés tükröződne arcukon. Mint ahogy a ma igazolványképein, portréin lévő ábrázolatok, arckifejezések bizony nagyjából ezt kommunikálják a számomra.

Folytassuk a menést. A félemeleti galériáról, mely az új honfoglalás első megnyert helységeként 1995 végétől kisgalériaként és könyvesboltként működik, s mely kétszer is elnyerte azóta a Magyarországon dolgozó külföldi újságírók szavazásán a főváros legjobb galériája címet, keskeny lépcső vitt a fényképész első emeleti iro­­dá­jába. Ennek fala tölgyfával volt -és helyenként még van- burkolva. Az első emeleti folyosó udvarra néző hármas ablakának maratott mintás üvegtáblái ma is láthatóak, természetesen itt is a fényképész monogramja köszön vissza a bonyolult díszítések szövevényéből. Ebben a félemeleti irodában fogadták a fényképész alkalmazottai a vendéget, s beszélték meg vele, portrét vagy családi képet óhajt-e, hány darabra, milyen méretre gondol, mi, mennyibe kerül, milyen határidőre szállítanak, etcetera. Írtam, hogy itt a fényképész alkalmazottai, az ún. fogadókisasszonyok üdvözölték a vendéget, és ezt nem véletlenül hangsúlyoztam. A fényképész nem lehetett saját, palotaszerű műtermében piti adminisztrációs ügyeket intéző, pénzzel és egyéb szervezési kérdésekkel bajmolódó iparos, mert akkor oda lett volna vendégének illúziója, hogy itt most a fényképész aktív közreműködésével az öröklét számára készül egy portré, mely nem az ő hétköznapi arcát mutatja, hanem azt a vágyottat, amilyennek szeretne kinézni, amilyennek hiszi magát. Ezért a fényképész végig a házigazda szerepét alakította, aki nem akármilyen otthonában, az erre a célra berendezett szalonban fogadta a hozzá betérőket. És persze mellékesen le is fényképezte őket, de ez volt a legkevésbé időigényes része az egész látogatásnak. Jelenleg a térben egy óriási velencei tükör, valamint a kiállítótermek ajtajának maratott, Mai Manó monogramját ismétlő díszítése mutatja a volt műterem pompáját. Külön felhívnám még a figyelmüket a két terem közötti ajtórésben lévő, kétszárnyú, rézkeretezésű, csiszolt üvegű tolóajtóra, melyhez hasonló szépet keveset látni más polgári lakásokban. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a három helység és a hozzá tartozó erkély szolgált annak idején a fényképész, felesége és fiuk lakásául. Ma kiállító teremként funkcionálnak, André Kertész nevét viselve.

A volt iro­dá­­ból – ma is használatos- faragott tölgyfalépcső visz a má­sodik eme­leti fo­ga­dó­terembe. Korlátja még a hegesztés feltalálása előtt készült, a fémdíszeket összelapolták és szegeccsel erősítették össze. Mestermunka. A szalonnak berendezett teret meghatározzák Róth Miksa festett ólomüveg-ablakai. A terem lábazatát betétdíszes faburkolat borítja, a falakat puttófejes stukkókat hordozó pillérek tagolják. Mondanom sem kell, hogy a fogadóterem a nagypolgári fényképészműtermek egyik legfontosabb helyisége volt, a fényképész szalonja, ahol vendégeit, a fényképezkedni vágyókat fogadta. Berendezését ezért szalonenteriőrként képzeljük el: dívánnyal, dohányzóasztallal, szőnyegekkel, függönyökkel, órával, szobrokkal, virágokkal, s természetesen fényképekkel a falon és az asztalra helyezett képtartókban, albumokban. Hogy az esetleges várakozást könnyebben viselje a megrendelő, kisebb könyvszekrényt is elhelyeztek a fogadóteremben, megrakva illusztrált fényképészeti folyóiratokkal, fotográfiai évkönyvekkel. „Az elfogadó terem (vagy a nagyobb igények és élénkebb forgalom kedvéért e célra szentelt termek) olyan hivatással bír, mint a nagy urak (ministerek, püspökök) előszobái, vagy a vasúti várótermek, melyekben eltöltjük az időt addig, míg reánk nem kerül a sor (…) Ha lehet, állítsunk a folyosóra vagy lépcsőre, mely az elfogadó terembe vezet, kisebb szobrokat, cserepekben nyíló virágokat, s a falakra függesszünk képeket, hogy mindjárt az első pillanatban tudni lehessen, hogy kinél vagyunk. (…) Ha csak lehet, elfogadó termünk keletnek nézzen ablakaival, mert a besütő erős fény nem lehet kellemes, a nyári fullasztó meleg pedig alkalmatlan is. Legyen közel a műteremhez, néhány lépésnyire (…) Ha a közönség kellemes benyomást nyert az elfogadó teremig, kíváncsisággal és érdeklődéssel eltelve lép ide be, s a körültekintés után nyomban ítélni szokott a fényképész műérzékéről, sőt ízléséről is. (…) A bebútorozást illetőleg legtanácsosabb a finom női ízlést hívni segítségül, mert számos példa igazolja, hogy a nőtlen fényképészek műtermében azonnal észre lehet venni a női ízlés hiányát. (…) Az asztalon nem szokás magánviszonyainkat illető tárgyakat tartani, hanem ezek helyett inkább képekkel, közérdekű fényképekkel telt albumokat, képes lapokat (…) tartsunk. (…) Ha vannak birtokunkban forgatható panorámák, állítsuk fel ezeket is a szobában, mert ezek a várakozás ideje alatt kellemes szórakozást szolgáltatnak változatos képeikkel. Sok helyen láttam különféle képtartókban és keretekben ismert nevű egyéneknek ott készült fényképeit kitéve szemlére. Az elkészített, de el nem vitt vagy fölösleges képeket is ki szokták rakni. Albumokban népviseleteket, costume-képeket vagy csoportokat szintén láthatunk. (…) Több helyen láttunk már az ilyen elfogadó teremben aranyhalakat, madarakat stb. Ezek mind emelik a váróterem szépségét.” (dr. Sárffy Aladár: A fényképészet aesthetikája. (folyt.) Magyar Fényképészek Lapja, 1899. 5. sz. 98-99. o.) Miként már mondtam, itt, ebben a díszes, elegáns szalonban találkozott először a fényképész a megrendelővel. Mint igazi házigazda fogadta, az addig már sok dologra rácsodálkozott, kellően elvarázsolt, esetleg megilletődött vendégeit. Kellett ez az egyenlőségen alapuló viszony, hogy a fénykép megrendelője megfelelően átélhesse az elkövetkezendő kivételes, kitüntetett pillanatokat, a csak neki, csak őérte történő események egyedi voltát, és nem utolsó sorban hosszú időre kiható jelentőségét. Itt beszélték meg a fényképésszel a születendő képek részleteit is. E beszélgetés adott alkalmat a fotográfusnak arra, hogy a modellek arcának, alakjának hangsúlyozandó előnyös és palástolandó hátrányos vonásait felmérje, s megtervezze a beállításokat. Dolga volt az is, hogy felismerje a családi erővonalakat, az erősorrendeket, hogy ennek megfelelően állítsa majd a csoportozatot. A domináns személyt középre állította, s mellé rendezte meghatározott hierarchiában jobbról és balról szimmetrikusan a hozzátartozókat. Minden jó fényképész a szakma ismeretén túl egy kicsit pszichológus is kellett legyen. Ha valakit ennél kicsit részletesebben érdekel ez a dolog, erről bővebben írtam a Pózkatalógus című, 2006-ban, a Magyar Fotográfiai Múzeum által megjelentetett könyvemben. Ez volt a reklám helye. A volt szalon most szintén kiállítótérként funkcionál.

A “szalonhoz” toalett szobák kapcsolódtak, ahol a megrendelők rendbe hozhatták ruháikat, frizurájukat a felvétel előtt, hétköznapi énjüket tetszésük szerint átformálhatták. Hogy ez mennyire nem kitaláció a részemről, bizonyítja Mai Manó, nyomtatásban megmaradt előadásának szövege, melyet a Fényképészek Köre 1899. március hó 14-én tartott estélyén mondott el. „Eltekintve attól, hogy a fényképészettel foglalkozók minden rendű és rangú közönséggel kell, hogy érintkezzenek, oly társadalmi műveltség és ízléssel kell bírniok, hogy ezek szokásait, óhajait megértse, felismerje, ehhez alkalmazkodni képes legyen, sőt mindig az üzlet előnyére kihasználni tudjon. (…) Nem akarom kifejezésemmel megkisebbíteni a tisztes ipart, de mindnyájan be fogják látni, hogy a fényképészek más társadalmi műveltséggel kell bírjanak, miként egy cipész vagy ács. (…) Hogy jó mellképet készíthessünk, mindenekelőtt teljesen ismernünk kell a fej, azaz a koponya anatómiáját. Ha valaki ezt nem ismeri, csak elvétve fog egy jó képet készíteni (…) Ha a fej anatómiáját vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy dacára, hogy a fejek, arcok hasonlók, a koponyák alakjai nagyon eltérők egymástól. (…) Tovább haladva, a figyelmes szemlélő azonnal észreveszi, hogy az arc mindkét fele legtöbb esetben egymástól eltérő, ki kell tehát keresni azt a felét, amely a fényképen tetszetősebb (…) A szempilla, éppen mint a szemöldök, rendkívül fontos aszerint, amint a szemhéjat fedi, vagy kevésbé árnyékolja. Ezek mind olyan csekélységnek látszó dolgok, de érzék, intelligencia kell azok felismerésére, úgy a felvevő operateur, mint a kidolgozó retoucheurnál. (…) Az orr van görbe, egyenes, lenyúló, hajlott, mindegyik más megvilágítást, de egyszersmind más retouchet is igényel. A száj meg valóságos próbaköve egyes operateurnek, (…) és nemcsak gondos figyelmet, de sokszor az operateur speciális furfangját igényli, hogy a képen bár eredetiségeiben, de mindig a legelőnyösebb formájában tűnjék fel. A fül, erre ugyan nagyon kevesen fordítanak gondot, és bizony sokszor, ha nem is directe fejezi ki közönségünk nemtetszését, de keres a képen más hibát és nem fogadja el (…). A mellképnél még igen nevezetes a fejtartás, azt igen behatóan kell megfigyelni, mert ez jellemző az illető karakterére (…) Mindezzel azt akarom igazolni, (…) hogy midőn a már említett eredményt akarjuk elérni, az első és fő kellék, hogy legelőször és mindenek felett jó fényképészek legyünk, de másodsorban szükséges amaz intelligencia is, mely az elsővel együtt jár, s ha kitartással mindig a közönség érdekét figyelembe vevő körültekintéssel működünk, akkor az erkölcsi sikert kíséri az anyagi siker is, és nem oly nehéz megszerezni egy háromemeletes házat, mit figyelmes és szíves hallgatóimnak egyenként külön-külön szívből kívánok, de azon megjegyzésemmel, hogy ne legyen rajta adósság!” (Mai Manó: Tapasztalataimból Magyar Fényképészek Lapja, 1899. március 20. 52-55. o.)

Ismét a tulajdonosa által imént, alig 107 esztendeje emlegetett Nagymező utca 20-ba térjünk vissza. A volt öltözők helyét ma kiállítási terek foglalják el, ezt George Eastmann-ről nevezték el a Manóház mai üzemeltetői. A fogadóteremmel egy szin­ten, az utcai oldalon van az épület legszebb része, a felvéte­lezésre szol­gáló nap­fényműterem. Az ide vezető duplaszárnyú, historizáló ajtó maratott üvegbetétjében is ott látható a dupla M-es monogram. A fény az üve­gezett zárterkélyen és annak ferde üvegtete­jén jut a nagyméretű, csoportképek felvételére is alkalmas he­lyi­ség­be, melynek mennyiségét, irányát két függönyrendszerrel lehetett szabályozni. A vasszerkezet két kültéri oldalán, egy-egy gazdagon díszített, neoreneszánsz, timpanonos, kagylódíszes záradékú, Zsolnay-pirogránit elemekből készült szoborfülke, és bennük bronz nőalakok állnak. Mind az utcáról, mind az üvegfal mellől jól szemügyre lehet venni őket, s azonnal megállapíthatjuk, hogy még jócskán van mit restaurálni a házon és díszítésein. A műteremben, bent a két végfalon freskók láthatók, melyek nemcsak a helység dekorativitását növelték, de a fényképek elkészültéhez is konkrét háttérként szolgáltak.

A felvételi teremhez szárazlaboratórium kapcsolódott, amelyet kizárólag a kazetták betöltésére, lemezek cseréjére használtak. Itt tárolták a felvételekhez használt különböző objektíveket, kellékeket, a háttereket is. Most ezt is hozzányitottuk a kiállító teremhez. A sarokban balra, a keskeny ajtó mögötti melléklépcső vezet fel a könyvtár előterébe és a tetőtéri műtermekhez. Ez biztosította a közvetlen összeköttetést a felvételi terem és a két szinttel feljebb elhelyezett munkaszobák között, ahol a retusőrök, színezők, má­so­lók, kasírozók dol­goz­tak a nap­fény világítású ter­mek­ben. Az inasok, segédek nem zavarhatták a fényképész és vendégeinek diskurzusát, a technikai háttér rejtve volt a megrendelő előtt azáltal, hogy a munkatereket, az azok megközelítésére szolgáló lépcsőket, ajtókat elkülönítették a vendégfogadásra rendszeresített helységektől. Máig látható az egész épületet összekötő kis liftecske is, melyen az elkészült munkákat, a megmutatni kívánt nézőképeket, eszközöket szállították a különböző szintek között. Látják, mindenre gondolt a kor fényképésze, akinek az illúzió megteremtése és folyamatos fenntartása legalább olyan fontos dolgát képezte, mint a fénykép technikai elkészítése. És még mindig nincs vége. A Magyar Fényképészek Lapja júniusi számában jelent meg már idézett szerzőnktől a következő folytatás. Megróhatnak, miért citálok ide a kevéssé ismert esztétától ennyit, de nála jobban senki nem ismerhette ezeket a folyamatokat, hiszen kétszeresen is résztvevője volt a folyamatoknak, azaz, mint időről-időre lefényképezett polgár, látta a megrendelő oldaláról, s mint Veress Ferenc kolozsvári fényképész éveken keresztüli tanítványa, munkatársa, barátja, érzékelte a fényképész szemszögéből is a folyamatokat. Jöjjön hát a szöveg. „A műteremben olyan legyen a festés, hogy szükség esetén szoba gyanánt is használhassuk, mint hátteret. Itt általában olyan bútorokra van szükségünk, melyek nélkül a legegyszerűbb levételt sem végezhetjük. E bútordaraboknak milyenségét, értékét, számát az illető fényképész anyagi helyzete határozza meg. (…) A cél az, hogy lehetőleg változatos alakban  fényképezhessük le vendégeinket, mert ha minden második képnél ugyanazon melléktárgyak szerepelnek kiegészítők gyanánt, nagyon is megszokottá válnék. (…) A műterem bútorzatát illetőleg (nem szólva az utazó fényképészek bódéjáról) azt tartsuk szem előtt, hogy ott fölös, oda nem tartozó és nem használt bútordarab soha se foglalja el a helyet, nehogy munkánkban akadályozzon. (…) Szőnyeg szükséges, hogy szükség esetén szalonná is átalakíthassuk azt a néhány négyzetméter területet, melyen alakjaink ülnek vagy állnak. A durva, fűszerű szőnyeg is kívánatos, mert szabad jeleneteknél alig nélkülözhető. (…) Egy garnitúra salonbutor (dívány, székek, zsámoly, esetleg megfelelő asztal is) úgyszólván egyik leglényegesebb része a műteremnek és a családi képekhez nélkülözhetetlen. Íróasztal, rajta vagy mellette könyvtartó (föstve) az asztalon szemrevaló csinos irodai csecsebecse, néhány szép kötésű könyv (mely kézbe is vehető a levételnél), óra stb. alig maradhat el. (…) Háttereink (simák, egyszerűek, ablakot stb. ábrázolók) mindég legyenek.  Helyesen tesszük, ha egy csinos távlati hátteret festetünk a műterem egyik alkalmas és szabad falára (…) Rácsozat, szikladarab, fatörzs vagy virágállvány (utánzott déli növényekkel vagy egyéb effélével), gipszszobrok, stb. szóval olyan dísztárgyak, melyeknek jelentősége a levételeknél oly sokoldalú, és amelyek gyakran szükségesek: nem hiányozhatnak egy középszerű műteremből sem. (…) Az illető fényképész gyakorlottsága és találékonysága ugyan néha alig 2-3 tárgy segedelmével is érdekes jelenetet rögtönözhet ezek alkalmas csoportosításával, de végre is hamar kimerülne, ha több segédeszköz nem állna rendelkezésre.” (dr. Sárffy Aladár: A fényképészet aesthetikája. (folyt) Magyar Fényképészek Lapja, 1899. jún. 29. 6. sz. 121-123. o.) És miként írva vagyon, így nézett ki Mai Manó idején az ő műterme is.

Eggyel feljebb anno technikai helységek, ma irodák, valamint a Pécsi József nevét viselő fotográfiai szakkönyvtár található. Az épület jelenleg a nagyközönség számára idáig látogatható, pedig feljebb még igazi érdekességek várnak a felújítási pénzek további néhány száz milliójára. A legfelső két szinten, az utca felé nézett a sokszorosító helyiség, hol az előhívott negatívok kontaktmásolása, esetleg nagyítása zajlott, továbbá a festészeti műterem, ahol az eredendően barna képek kívánságra elkezdték közelíteni a valóság színeit, és a retusterem, ahol fájdalom, szenvedés nélkül szabadultak meg a dámák felesleges kilóiktól, plasztikai sebészi beavatkozás nélkül múltak el a ragyák, egyenesedtek ki kajla orrok. Ezen termek mögött helyezkedtek el a laboratóriumi és a másoló helyiségek, ahol gyakorlatilag készültek a ma is ismert, míves kidolgozású, harmóniát, békét sugárzó portrék, családi- és csoportképek.

Bár kézenfekvő lenne azt hinni, hogy a fényképészműterem azért jött létre, hogy ott minél jobb fényképeket lehessen készíteni, de ez nem így van. A díszes épület elsődleges célja az elhitetés, a fényképezendő személyben az illúzió felkeltése és folyamatos fenntartása volt, mely szerint ő nem azonos hétköznapi önmagával, ő több, jobb, okosabb, szebb, gazdagabb, jobbravaló, stb., mint az a hét többi, nem fénykép készíttetésre felhasznált napjain róla látszik. És ennek a hitnek felkeltésére, ébrentartására voltak alárendelve a terek, a berendezési tárgyak, ezt erősítette a fényképész és alkalmazottainak viselkedése, minden. Az első rendszeres, összefoglaló fénykép-esztétika szerzője ekként ír erről: „A vendégek udvarias elfogadása és előzékeny bevezetése sympathiát ébreszt, jó hangulatot kelt és odaadó engedékenységet biztosít arra, hogy az actus végrehajtásánál mi leszünk azok, akiknek helyes műérzékére figyel a leendő személy. (…) Különös gonddal kísérjük az állítás minden folyását, az arc vizsgálásától kezdve addig, míg a ’most’ szóval megtörtént a levétel.” (dr. Sárffy Aladár: A fényképészet aesthetikája. (folyt) Magyar Fényképészek Lapja, 1899. ápr.20. III. évf. 4. szám 73-76. o.)

Joggal kérdezhetem: látják, mennyi szempontnak kellett megfelelni a fényképezésnek helyet adó színtereknek annak érdekében, hogy olyan felvételek készülhessenek, melyek ma 100-150 év távlatából is épek, hatnak, foglalkoztatnak bennünket? Gondoljanak bele. A fényképész szakma folyamatos színvonal romlásával, silányulásával, mára szinte teljes megszűnésével, az alkalmazott anyagok egyre igénytelenebb voltával, a fényképezésre szolgáló helységek elszegényedésével, bezárásával, Önök szerint nincs összefüggésben az, hogy már rólunk, de ha belegondolunk, szüleinkről sem készültek olyan felvételek, melyekről nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy száz év múlva, 2106-ban bárki előveheti őket, vizsgálhatja, s örömét lelheti bennük? Hogy azt mondhatná róluk, itt még összeértek a dolgok, itt még adtak a minőségre, itt még fontos volt nemcsak a ma, de a tegnap és a holnap is. Ha a szakmát már nem is, legalább ezt az épületet őrizzük meg utódaink okulására.

‍