PÉCSI JÓZSEF

‍

(Budapest, 1889. április 1 - Budapest, 1956. október 7.)
Fényképész volt, fotóművész, a szakma aranykoszorús mestere, szakíró, szaktanár, műgyűjtő, mindegyikből a legjobb. Amihez hozzányúlt, arannyá változott kezei között. Piktorialista portréi, tájképei, az új tárgyiasság eredményeit magába olvasztó reklám- és divatfotói, csendéletei, avantgard aktjai, új szemléletű arcképei mind maradandónak bizonyultak, sok esetben iskolát teremtettek. Érdekes arcvonásai sok képzőművészt ihlettek meg. Személye, munkássága nélkül csonka lenne a magyar fotóművészet története, de nem hiányozhat az egyetemes fotótörténetből sem.

Jómódú fővárosi polgárcsalád fiaként született. 1903-ban, amatőrként kezdte fotós pályafutását, de emellett portrékat festett, sokat rajzolt, szépen zongorázott és fagottozott. 1906-ban kereskedelmi érettségit tett, majd 1909-1911 között a müncheni fényképészeti akadémián tanult, ahol kitüntetéssel végzett, és megkapta az akkor legrangosabb német szakfényképészeti kitüntetést, a Dührkoop-érmet. Elmondhatjuk hát, hogy repülőrajtot vett. Ekkortól kezdve képeit sokfelé láthatták a világban, s folyamatosan érkeztek címére a rangosabbnál rangosabb elismerések, díjak. 1911-ben Rómából is, Moszkvából is aranyérem. Egy évvel később a Nemzetközi Professzionista Fényképészek Szövetsége V. Párizsi Kongresszusának elismerő diplomája. Újabb egy év és Londonban a Salon of Photography tiszteletbeli tagjává választják. Számtalan további város tünteti ki képeiért, Göteborg 1929-ben, Bécs 1929-ben és 1934-ben, Amsterdam 1932-ben, az Iparművészeti Világkiállítást rendező Milánó 1934-ben.

Alkotó tevékenysége mellett korán elkezdett tudása átadásával is törődni. Ha egyszer elkészül a magyar fotográfiai oktatás történetét összefoglaló mű, ott is az elsők között említik majd nevét. A székesfőváros megbízásából a Budapesti Iparrajziskolában 1913-ban létrehozta az iskola fotótagozatát. Régóta megoldatlan probléma jutott ilymódon nyugvópontra: a szakfényképészek szervezett képzésben részesülhettek. Az első fotós iskola megteremtéséért kiérdemelt jutalom, a kitüntetés ezúttal elmaradt, sőt 1920-ban baloldali nézeteiért eltávolították a katedráról, s csak 1946-ban rehabilitálták.

1911-ben nyitotta meg első budapesti műtermét, majd öt évre rá beköltözött legendás Dorottya utca 8. alatti műteremlakásába, aminek az enteriőrjét a kor leghíresebb építésze, Kozma Lajos tervezte. Bár nem folytathatta a tanítást hivatalos, állami iskolában, mégsem hagyta abba, műtermében mindig sok volt a tanítvány, köztük arisztokrata és nagypolgári sarjak, külképviseletek munkatársainak hozzátartozói, az utóbb ismertté vált fotósok közül Besnyő Éva, Barta Éva, Pintér Zsuzsa, Kelen Margit, Vajda Ernő fia, Bruck László… 1917-ben tanítványai képeiből Növendék-fényképek címmel rendezett kiállítást.

Sokfelé utazott, valódi szakértelemmel gyűjtötte a 18. századi francia bútorokat, festményeket, textíliákat. Híres értője lett a műtárgyaknak. Negyven évvel halála után is gyönyörűség volt még belépni szalonjába. 1929. november 1-jén kötött házasságot Balázs Rozi úrhölggyel, aki a rákövetkező évben megjelent Photo und Publizität című reklámkönyvének – amely e téma első kötete, s reprint példányait máig vásárolják szerte a világban – egyik legtöbbet fotózott modellje lett. Nem túlzás azt állítani, hogy Pécsi egyike azoknak, akik művészi rangra emelték a reklámfényképezést, aki képeivel máig ható iskolát teremtett. Persze ugyanígy elmondható, hogy az önarcképeknek vagy az aktfelvételeknek is utolérhetetlen mestere. Nyilván nem véletlen, hogy az első aktmappa kiadása is az ő nevéhez kapcsolódik. Neves emberek portréit készítette: Bartók Béla, Kassák Lajos, Kosztolányi, Egry József, Pablo Casals, Anna Pavlova, Nizsinszkij… de jóval később a 60 éves Rákosi fotózására is őt hívták be a pártközpontba. A Deutsche Kunst és az angol Studio többször közölte munkáit. Miközben az új stílusú fotográfia szellemében remek képeket készített, mesterként művelte az összes nemeseljárást is. Cikket írt, előadásokat tartott az olajnyomás technikájáról (1928), a nemeseljárásokról (1940). 1952-ben PEJO néven kombinált duplex pigmentnyomatot szabadalmaztatott. Ha olyan feladat megoldását várták el tőle, amihez nem állt rendelkezésére megfelelő gép, képes volt kamerákat szerkeszteni, vagy átalakítani.

Hogy mindez nem csak a késői ítész véleménye, mutatja, hogy kortársai is sokra tartották. Őt választották a Budapesti Fényképész Ipartestület alelnökévé, jelölték ki a fényképészek szaklapja, a Magyar Fotográfia szerkesztőjévé. 1932-től aranykoszorús mester.

A nyilasok elől a házaspár Nagyváradra menekült, ahol sógora volt a rendőrkapitány. Odahagyott Dorottya utcai műterme az ostrom idején leégett, és amikor 1946-ban visszatértek Magyarországra, tárgyaik, könyvtáruk, képeik, negatívjaik töredékét találták csak meg. Ekkortól kezdve az ízig-vérig polgár Pécsi nem találta, nem találhatta meg a helyét egy ideológiailag deklaráltan is polgárellenes világban. A létezett szocializmus dicsőségét hirdeti Pécsi József életének utolsó tíz esztendeje. Az az ember, aki 1911 és 1940 között 17 nagydíjat, köztük 5 aranyérmet, 5 ezüstérmet, oklevelek, plakettek tucatjait érdemelte ki, Vámház körúti (ami akkoriban Tolbuchin marsall nevét viselte) lakásában igazolványképek, portréfotók készítéséből élt. Egy levelében külföldön élő volt tanítványától használt, de még jó állapotban lévő télikabátot kért. Hosszú betegség után, 67 évesen halt meg. Volt műteremházán, a Dorottya utca 8. bejáratánál emléktábla őrzi nevét. Szerencsére rendre jelennek meg utánnyomásban könyvei, készülnek kiállításai, helye a magyar fotográfiában szilárd. A magyar reklámfotográfia legfontosabb nívódíját nevezték el róla.

Forrás:
Kincses Károly: Fotográfusok – Made in Hungary. Akik elmentek / Akik ittmaradtak
Magyar Fotográfiai Múzeum – Federico Motta Editore, 1998. 154-155. o.

‍