A 20. század eleje sorsfordító pillanat volt a testábrázolás történetében. A fényképezés – ebben az időben még öntudatra ébredő, új jelentésrétegekkel telítődő médiumként – nem csupán a technikai pontosság ígéretét hordozta, hanem a test radikálisan új esztétikai és kulturális értelmezését is lehetővé tette. A fotográfia objektivitása egyszerre teremtette meg a meztelenség dokumentálásának hitelességét és az idealizált, modernista testkép vízióját. Ez a kettősség – dokumentum és eszmény feszültsége – tette az aktfotográfiát a századelő társadalmi és morális vitáinak egyik legélesebb gyújtópontjává.