‍

Hajladozik a fa a kertben. Levelei riadt haltömegként cikáznak a széltől. Árapály ringatja a homokot a parton, feltárja a kavicsokat, majd elrejti őket újra. Madarak és felhők hömpölygő tömegei árnyékolják a ragyogó tiszta égboltot. Naplementekor egy gyengéd szellő hűti le a tájat egészen addig, amíg a nap nyugovóra nem tér. A sötétség magával hozza a hideget is, ám a tölgy törzse egész éjszaka melegséget áraszt. A háztól keletre található sziklák márvánnyá változnak. A tenger meredek szirt falai töretlenül úsznak a part felé. Boltozatai mintha a szárazföld egész tömegének tartanának ellen. Egészen addig, amíg végül a szárazföld is nyugovóra tér. Majd a nap újra felkel, és minden kezdődik elölről. 

Mostanra már tíz napot töltöttem el itt keleten. Idegen környezetben gyorsan kialakulnak új szokások. Napkelte előtt ébredek és kimegyek a ház melletti tölgyhöz, hogy onnan nézzem a tájat. Sétálgatok a kertben és a környékbeli erdőkben. Délutánonként elmegyek a tengerpartra, vagy megpihenek egy árnyékban, hogy átvészeljem a nagy hőséget.  A ház egy tölgyerdő közepén található, csupán egy kilométerre az Atlanti-óceántól. Többnyire ugyanolyan, mint bármely másik ház a környéken. Erre felé azt mondják, az új házakat is ugyanúgy építik, mint a régieket, hiszen az állatok sem változtatják meg a színüket. A látóhatár alacsonyan a távolban fekszik. A közelben egy völgy hever, teli égbe nyúló fűvel, színes virágokkal, levél lepte ösvényekkel és apró bokrocskákkal, melyek illata emlékeztet valamilyen fűszerre. Az egész tájat csend karolja körül.  A száraz talaj lazán öleli magába az ökölnagyságú köveket. A hő és a vakító fény idomtalanná varázsol körülöttem mindent. A mélysötét árnyékok zavarosan máladnak egybe a fény ragyogásával. A távoli horizontot ragyogó fénycsomagolás borítja.

A házban egy márvány asztal áll, melyet egy padlóig nyújtózkodó ablak választ el a hátsó kerttől. Amikor az asztalnál ülve kinézek az ablakon, egy mészkődomb tárul elém. A kopár domb magasabbra púposodik, mint az a domb, melyen a ház van. Mennyi idő telt el, milyen magas hőmérséklet és nyomás kellett az őskorban ahhoz, hogy a mészkő márvánnyá változzon? Most csupán egy nejlonzacskónyi narancs hever a nemes kőzeten. Mikor másodjára néztem ki az ablakon, a saját arcképemet láttam a köves domb helyett. Egy pillanatra úgy éreztem minthogyha elvesztettem volna emberi mivoltomat és egy tiszta formává változtam volna, mely összeforr a tájjal. Akkor eszembe jutott, hogy a városban gyakran lettem figyelmes mindenféle fénylő felületre, melyek lemásolták a mozgásomat. A városban egy tükörkép voltam. Most, ahogyan csak egy percre mozdulatlanná dermedtem, úgy éreztem eggyé válok a természettel. Minél tovább ülök rezdületlenül, annál inkább fickándoznak a gondolataim. Pont, mint a legenda szerint, amikor Marcus Antonius partra érkezése után egy kőre lépett, azon szobrozott mozdulatlanul egész nap, egész éjjel, egy hétig, két hétig, majd hónapok teltek el, mire a kő egyszer csak felkapaszkodott az árra és majd körbe úszta Antoniussal egész Európát, mire végül egy folyó partnál letette őt. Tegnap délután lesétáltam a tengerpartra. Erősen süvített a szél, az a fajta szakadatlan szélvihar őrjöngött a parton, melytől tévképzetei támadnak az embernek. A part felé tartva leültem egy folyócska partjára, és figyeltem ahogy a nyárfa levelei az áramlatban himbálódzó kavicsok ritmusával egyszerre dideregnek. 

Eszembe jutott egy interjú, amiben egy író számolt be arról, hogy miközben Carl Jung biográfiáját olvasta, amiben az arany szkarabeusz bogár példáján keresztül mutatja be a szinkronicitás – azaz lesarkítva az irracionális véletlen egybeesésekről szóló elméletét – a szobájába pont egy arany szkarabeusz repült be az ablakon. A szél lengette dolgozószobája fodros függönyét, miközben ő felváltva figyelte az arany szkarabeusz és annak nevét a könyv lapjain. A fények Dél-Franciaország homokos tengerpartjait juttatják eszembe, amint az alacsonyan fekvő lápok tükrében visszaverődik a napfény az égboltra. A fény egyszerre sugárzó és áttetsző sugaraival lepi el az egész tartományt.  Úgy tartják, Vincent van Gogh ezen a parton tébolyodott meg. Évekkel ezelőtt, amikor én is azon a vidékan laktam, gyakran elmerengtem azon, hogy vajon a végtelen északi szél vagy a vakító derűség őrjítette meg a festőt? Talán túl sokáig csak bámulta a tengert, míg az egész kontinens és annak történetét maga mögött hagyta? Lehetséges, hogy ő ott akkor épp kitárta lelkét, majd a feltárult seben keresztül a szél belehatolt az elméjébe. Párizsban mindig a láz gyötörte, talpa alatt a föld folyamatosan reszketett a párizsi metró zakatoló szerelvényeitől. Délen nyugta volt, de az őt körül ölelő természettel együtt gondolatai is szikrázni kezdtek. A felkavarodó kavicsok, végül Van Goghot is elsodorták. 

Mikor ma reggel a Napfelketét vártam a kertben, eszembe jutott a szikla, mely sodródni kezdett, majd az új korszak, vagy rend, melyet a reneszánsz hozott magával. Az előttem elterülő táj világított rá erre. A törvényesség elvét követve, dolgok és történések a térben is időben egymást követik. Ugyanezen szabályt követve közvetítjük mások felé, hogy mit látunk és mit érzünk. Egy önszántából elsodródó szikla fenyegetően hat a rendre. Sem a tér, sem az idő törvényességének szabályait nem tartja szem előtt. Nem tudok másra gondolni, minthogy amikor Van Gogh a tengerparti sziklákon ült, milyen örömmel tölthette el az az érzés, amikor rájött, hogy az ő látóköre sokkal szélesebb, mint azoké az elmaradott embereké, akik szűk lencséiken keresztül próbálták behatárolni őt. Előtte nem volt más, csak a végtelen kékség. „Szélnek eresztem műveimet.” – mondta. 

‍