Öt világkörüli út, 1 250 000 km repülőgépen, 325 000 negatív, 1637 riport. Az 1906-ban született magyar származású fotóriporter, Paul Almásy életműve kiemelkedő helyet foglal el a magyar és a francia fotótörténetben. Fotóriporterként szinte a világ összes országát bejárta – kivéve Mongóliát –, ami egy 1985-ös franciaországi kiállításának is a címe lett. Életművének kezelője jelenleg a berlini sajtófotó-archívum, az Archiv für Kunst und Geschichte, művei azonban számos művészeti köz- és magángyűjteményben is megtalálhatóak, mint a Magyar Fotográfiai Múzeum vagy a franciaországi Nicéphore Niépce Múzeum. A Mai Manó Házban 2021 tavaszán a Magyar Fotográfiai Múzeum Paul Almásy-gyűjteményének egy részét láthatja a közönség.

Paul Almásy nem fotóriporterként kezdte pályáját, Budapestet elhagyva előbb orvosnak tanult Bécsben, majd 1924-28 között politológiát hallgatott Heidelbergben. Az 1930-as években kezdett újságíróként dolgozni több német lapnál, fényképezni egyik kiküldetése során a véletlennek köszönhetően kezdett. Riporteri látásmódja azonnal megragadta a szerkesztők figyelmét, attól kezdve komplett fotóriportokat bíztak rá. 1936-ban két figyelemre méltó riportot is készített, az egyiket a németországi téli olimpia edzőtáborában, a másikat a Szaharáról, ahol elsőként kelt át fotóriporterként. 

1952-től kezdve több nemzetközi szervezet (UNESCO, UNICEF, WHO, FAO) hivatalos munkatársaként dolgozott. 1935-1985 között öt alkalommal járta be a világot, számtalan riportanyagot készített az ún. „harmadik világ” fejlődő országaiban, Afrikától Délkelet-Ázsián keresztül Latin-Amerikáig. Ő is, mint oly sokan, a humanista fotográfia szemléletében alkotott; kiemelt témái közé tartozott a gyermekek és a nők taníttatása, az oktatásba vetett hit. Életműve a II. világháborút közvetlenül megelőző, majd azt követő világ politikai, gazdasági, szociális és kulturális történelmének lenyomatává vált. Fotóriportjaival a különböző földrészek országainak problémáira hívta fel a figyelmet: az afrikai országokban a nők helyzetére, a faji megkülönböztetésre, Brazíliában az éhező gyerekek nehéz sorsára, a Távol-Keleten a drogproblémákra. 

Paul Almásy nem művészként, hanem olyan újságíróként tekintett magára, aki kétféle nyelven fejezi ki magát, a képet és a szöveget kétféle írásmódként értelmezte. Fényképeivel információt akart közölni a nézőkkel, a fotográfiát a kommunikáció eszközének tekintette, az esztétikai szempontokat a képek valóságtartalmával szemben másodlagosnak tartotta. „Soha nem szép, hanem jó fotókat akartam készíteni. A fotóművész számára az esztétikai minőség számít, a riporter számára a szemantikai minőség.” Élete során több cikket és könyvet is írt a fotográfia és a sajtófotográfia – vagy ahogy ő nevezte „tájékoztató fotográfia” – funkciójáról, működéséről szabályairól. Biztosan állíthatjuk, hogy fotóriportjai nélkül ma egészen más lenne a fotográfia nyelve. 

Paul Almásy fotóriporteri alkotásai több alkalommal is bemutatásra kerültek prominens hazai művészeti intézményekben: 1987-ben Bejártam a világot címmel a Budapest Galériában nyílt kiállítása, 1992-ben A század tanúja címmel a Magyar Fotográfiai Múzeumban – ekkor került Magyarországra életművének egy része. 2001-ben az Ernst Múzeum mutatott be egy válogatást Paul Almásy válogatott művei címmel a berlini Archiv für Kunst und Geschichte gyűjteményéből. 

A fotográfia médiumának 21. századi változásai Paul Almásy művészetének jelenkori átgondolására késztet. Milyen lehetőségek és értelmezési mezők nyílnak egy fotóriporteri életmű bemutatásakor? Mit üzennek az utókornak egy olyan alkotó képei, aki egész életét a képek igazságába vetett hitnek szentelte?

‍

‍