‍

‍

Tisztelt Nagykövet úr, Igazgató Urak, tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a „Francia fény két évszázada” című programsorozatban megnyithatom Nora Dumas magyar származású fotográfusnő rendhagyó, hiánypótló tárlatát.

Önök most itt egy csodának lesznek részesei, bár isteni erők közvetlen beavatkozásának nyomait nem érezzük, de magunk előtt látjuk egy több mint hetven éve feledésbe merült életmű darabjait, olyan életműét, amelyről csak ritkán jutottak információk a magyar közönséghez, s átfogó módon mindez ideig itthon szinte senki nem vállalta fel Nora Dumas munkásságának bemutatását, életművének pozicionálást az egyetemes fotótörténetben.  Vajon a szakmabeliek közül is hányan tudják, hogy ez az irodalmiasan ható név, Nora Dumas, ugyanannak a személynek a jelölője, mint aki Telkes Nóra névvel született 1890-ben, majd 1907 után apja nemesi előnevét is felvéve, Kelenföldi Telkes Nóraként vált ismertté egy különleges család 11. gyermekeként.  

Az elmúlt évtizedekben Párizstól New Yorkig sorra nyíltak a nőfotográfusokat egyénileg vagy csoportosan bemutató kiállítások. Gondoljunk csak a 2015-ös párizsi, Nem félünk a fotográfusnőktől című kiállításra, vagy az 2021-ben a Metropolitan Museum of Art-ban megrendezett, Az új nő a kamera mögött címűre, s közben talán nem is vettük észre, hogy a Mai Manó Ház az utóbbi években ki nem mondottan küldetést teljesített, amikor a magyar fotográfia külföldön, jelesül Franciaországban világhírűvé vált, de szülőhazájukban elfeledett  fotográfus személyiségeknek, nőfotográfusoknak kiállításokkal  állított emléket: a sort 2022-ben  Ergy Landau bemutatása indította, majd 2024-ben Ylla, a modern állatfotózás úttörője, illetve  Klein Rózsi/Rogi André portréművész következett, s most Nora Dumas munkásságának egy részét ismerhetjük meg itt Budapesten, miközben Párizsban vagy Chalon sur Saône-ban, a Nièpce Múzeumban  ismertségük szinte folyamatosnak volt mondható.  

Csodák nem ritkák az egyetemes fotótörténetben: elveszettnek hitt negatívok kerülnek elő, bőröndbe rejtett filmtekercsek bukkannak fel, jószemű gyűjtők bolhapiacon, aukciókon vásárolnak mások számára keveset jelentő, majd később vagyonokat érő fényképeket.  A most Önök előtt álló anyag is egy ilyen csodának köszönhető: Nora Dumas-tól a párizsi Rapho Ügynökség, a Pompidou Központ és néhány köz- és magángyűjtemény, így pl. a Magyar Fotográfiai Múzeum őriz kevés pozitív kópiát. Az életrajz, az életmű rendkívül töredékesnek tekinthető s ekkor (pár évvel ezelőtt) felbukkant egy mappa Floridában levelekkel, magániratokkal és soha nem látott Nora Dumas fotográfiákkal. Az Egyesült Államokban élő Németh György fotótörténész, kurátor rögtön felfigyelt a felkínált mappára, megvásárolta azt, s hatalmas apparátust és kapcsolati hálót mozgatva - nem először - életre keltett, fotós kifejezéssel ”előhívott” egy elfeledett nőfotográfust.

A Telkes család szinte minden tagjának kalandos, legendákat is tartalmazó története filmre kívánkozik, elég, ha csak a szülők történetéből idézek: a törvénytelen származású édesanya, Szonnert Mária 11 gyerek megszülése és nevelése után Párizsba költözik, ahol italkereskedelemmel foglalkozik, majd az egyik lánya jó házassága lehetővé teszi számára, hogy 58 évesen Nicaraguába települjön és ott egy banánültetvényt működtessen, családját, gyerekeit, unokáit onnan támogassa. A zsidószármazású, tehetséges édesapa, Telkes Simon az 1880-as években megalapította a korban nagy visszhangot kiváltó Névmagyarosító Társaságot, ő maga Rubinról Telkesre magyarosított, s a nemzeti identitást erősítő magyarosítási mozgalmát oly eredményesnek ismerték el, hogy kitüntetést és nemességet kapott érte a királytól.

Nora Dumas - Telkes Nóra története is tartalmaz megrázó és felemelő momentumokat, s annyiban tér el az 1920-as években Párizsba kivándorló magyar művészek hadától, hogy ő már 1908-ban is párizsi lány volt, itt élt, itt jelentkezett a Sorbonne francia irodalom szakára. Azt a vágyát, hogy irodalmár legyen az első világháború megakasztotta, testvérével együtt internálótáborba zárták, s szabadulása után el kellett hagynia Franciaországot. Hosszabb ideig az Egyesült Államokban élt, egy idő után férjével, a svájci származású Adrien Emil Dumas építésszel visszaköltözött Európába. Nora a modern nő típusát testesítette meg, tanult, dolgozott, önállóságra törekedett. 32 éves, amikor férjével 1922-ben visszatérnek Párizsba, majd 1928-ban a fővárostól nem messze, Moissonban vásárolnak házat maguknak. Ez idő tájt ismerkedik meg a Párizsban már gyökeret vert, vagy azon az úton lévő művész-honfitársaival, a Quartier Latin kávéházaiban gyakran megforduló André Kertésszel, Brassaival, de döntő változást számára Landau Erzsivel való találkozása, a tőle kapott szakmai és életvezetési útmutatás jelentett. Landaunál nemcsak a műtermi fényképezés mikéntjét, de a természetben való fényképezés gyakorlatát is elsajátíthatta. A nőkre jellemző hálózatépítés, tudásátadás jó példája a három magyar származású nő, Landau Erzsi (Ergy), Nora Dumas és Ylla, Koffler Kamilla esete – egymást segítve, egyéni profilt kialakítva dolgoztak a gyermekfényképezés, az állat- és a vidéki élet fényképezése terén. Mi tette rövid idő alatt oly ismertté Nora Dumas nevét Franciaország szerte? 1930-ban már Kertésszel, Moholy Naggyal, Man Ray-vel, Germain Krullel, Landau Erzsivel állít ki, a kritikák Chicago-ig viszik a nevét, pedig csak egy dombról lefelé tartó tehéncsordát ábrázoló képét mutatta be. Nemzetközi kiállításokon Franciaországot képviseli, tagja lesz a Fotóművészek Társaságának, meghívják különböző Fotószalonok, kortárs tárlatok szereplőjének.

Franciaország az 1920-as években nagy befogadója a munkaerőnek, az Európából jövő bevándorlók könnyen találnak itt munkát. A magyarok aránya a kétkezi munkások között viszonylag alacsony, de a fotográfiát választó és gyakorló németek és magyarok aránya több mint a negyede az összes többi országból érkezőkének. Kertész, Brassai, Fehér, Steiner, Rosie Ney, Miklós Jutka, Révai Ilka, Ylla, Landau, Nora Dumas, Kollar, Rogi André Párizsban ismertté vált, s a sort hosszan folytathatnánk Ez az az idő, amikor Franciaországban még harc folyik az autonóm fotóművészet megteremtéséért, az akadémikus, a piktorialista irány háttérbeszorítása és az új látásmód megteremtése érdekében. Az úgymond bevándorlók, vagy csak néha itt kiállító külföldiek sokban hozzájárultak a Nouvelle Vision, új szemléletmód kialakításához. Nem véletlen, hogy Franciaországot Münchenben, a Das Lichtbild című kiállításon, 1930-ban többek között Kertész, Man Ray, Landau Erzsi Eli Lotar, Germain Krull - a Párizsban élő külföldiek képviselték. A magyar emigránsok, Kertész, Brassai, Landau, Dumas kívül állnak a francia iskolákon, csoportokon, a saját egyéni útjukat követve, ismeretlen területeket felfedezve, olyan finomságokat is megláttak, ami egy őslakónak nem keltette fel az érdeklődését. „Mi mindannyian köszönhetünk valamit Kertésznek”-  - vallja később Cartier Bresson.  Új látásmódjuk, Párizs és a francia vidék csendes kívülről szemlélése megkapó friss, felkavaró vizuális változást   hoz a korábbihoz képest, nem véletlen, hogy az induló képes lapok, a Vu, a Bifur, a Paris Magazine, az Arts et Métiers graphiques, Regards, Marianne szerkesztői a magyar származású fotográfusok - akiket Rolleiflex nemzedéknek is neveztek – fotóit gyakran közölték. A két kultúra közötti átjárás azt jelentette, hogy a külföldi hullám megtermékenyítette a francia fotográfiát, a francia föld viszont lehetőséget adott arra, hogy e művészek érzéseiket, meglátásaikat szabadon kivetítsék, interkulturális élményeket begyűjtve, elképzeléseiket megvalósítsák.

Nora Dumas franciább volt a többi emigránsnál, a nyelvet jól beszélte, a kultúra, irodalom terén tájékozott volt. Talán olvasmányaiból vagy ösztönösen tudta, hogy amikor a francia vidék felé fordul, olyan társadalmi változás, földindulás utolsó hiteles résztvevőit örökíti meg, akik egy örökre eltűnő korszak, egy életmód jellegzetességeit viselik magukon. Az első világháború során több százezer francia paraszt, földmunkás halt meg, sebesült meg a harctéren, a háború után 850 ezer nő maradt egyedül a farmokon, nekik kellett gondoskodni a megélhetésről, családról, termelésről, állatokról. A férfi-kéz kiesése megváltoztatta a családok szerkezetét, a nők helyzetét, a falvak lakosságának összetételét. Idős paraszt és polgárasszonyok őrizték a tradíciót, a falvak lakossága igyekezett helytállni, a fiatalabb nők lettek a korábban elképzelhetetlen fizikai munka hordozóivá. Ebbe, a francia írók, így Jean Giono, Ramuz,, Genevoix  által megírt világba, az eltűnő múltba, s a sok kihívással járó jelenben tekintett be mély empátiával, tisztelettel  Nora Dumas, -- képei, melyek közül több, - így a robusztus, munkától majd megszakadó igásló --- jelképpé vált. Nora Dumas természet iránti érdeklődésében nem csak a közvetlen környezete, de irodalmi élményei is fontos szerepet játszottak, tudjuk, hogy Jean Giono regényeinek világa mélyen hatott rá, így vall erről:  „A lapokról áradó pontos líraiság segített megértenem a kövek, arcok, folyók és füvek csodálatos jelentését. Mindez valószínűleg már régóta bennem volt, a mindennapi szükségleteim között elrejtve. Giono, mint egy geológus (?) kutakat ás, és feltárja bennem a saját belső erőimet.” -írta.

A fölényes technikai tudással (alul és felülnézetet, szűk képkivágást, átlós szerkesztést alkalmazva) megörökítette a kenyeret szelő, iszogató, diskuráló parasztembereket, a kihaló szakmákban kezdetleges eszközökkel dolgozókat, a képeiből a francia vidék szeretete, az emberek ismerete árad.  Nora Dumas bár eredendően városi lány volt, mélyen azonosult az ábrázolt témával, dokumentált, s humanista hozzáállását a hagyományozódott szokások, gesztusok, a vidéki élet lírai, empatikus megközelítése jellemezte.

Itt most nem láthatjuk a teljes életművet, az itt kiállított fotóanyagból azonban érezhető, hogy Nora Dumas kamerája nemcsak a múlt megörökítése iránt érzett vonzalmat, de a város és tájrészletek, épületek, hegyek, az egyszerű, örömet adó pillanatok, emberi arcok, gyerekfotók is vonzották. Sokoldalú, Ergy Landaunál dolgozó fotográfus volt, akinek képeit a modernista fotográfia szempontjából jelentős galériák állították ki, a lapokban, kiállításokon különösen nagy figyelmet kaptak a fénnyel modellált örömet és harmóniát sugalló aktjai.

A mai találkozás különlegessége, hogy nemcsak Nora Dumas, hanem a képeit Dumas-Satigny néven közreadó férje, Adrien alkotásait is, az 1930-as években gyakran közölt, itthon teljesen ismeretlen csendéleteket, virágkompozíciókat – amelyek számomra nagy hasonlóságot mutatnak Máté Olga hasonló szerkesztésű felvételeivell – megszemlélhetjük. Nagy nyereség, hogy az érdeklődők a Mai Manó Ház felületein Németh György több mint egy évtizedes kutatásainak köszönhetően, plusz információkhoz juthatnak az alkotóról, műveiről.  

Nora Dumas a francia-magyar kultúra közös kincse, aki a magyar identitását mindvégig megtartotta, 1932-ben, majd 1948-ban is szerepelt a magyar fotóművészeket bemutató tárlatokon, ugyanakkor 1939-ben Párizst képviselte Brüsszelben, ahol tíz fotója jelent meg a Franciaország arcai című kiállításon, a Palais des Beaux-Arts-ban.  Az 1956-os forradalom után, 1957-ben - francia—holland—osztrák és magyar fotóművészek mutatkoztak be Budapesten, köztük Nora Dumas művészkópiái, azóta egy alkalommal a Biksady Galéria állított ki pár képet tőle és Landau Erzsitől.  Reméljük, hogy egyszer lesz mód arra is, hogy a Magyarországon élt, élő nőfotográfusok alkotásait együtt mutassuk be a külföldön sikert elérőkével, s így integráljuk az egyiket a másikba. Megérné, hiszen újabb csodákra, csodás párhuzamokra lelnénk.

A kiállítást megnyitom.

Csorba Csilla