‍

Azóta sem érti mi történt. Mint bármelyik másik reggelen, most is, miután törülközőbe csavarta vörös sörényét, kilépett a zuhanyból és fürdőlepedőt tekert magára. Tényleg éppen úgy, mint eddig is bármikor kifordult a fürdőszobából, de nem a rövidke folyosón találta magát, hogy az olajzöld sáslevelekkel teleszórt tapétás falak és az őket borító apró családi fotók közt a nappalijába lépjen, hanem, mílyen különös: az utcán.

Frissen mosott puha kis talpa nyirkos és mocskos járdán topogott, lábujjai közeibe morzsalékos szemét szorult. Hideg is volt, kiábrándítóan hidegebb, mint ami kellemes forró zuhany után.

A Houston streeten állt, nem messze a Bowery sarkától, amin mint dühödt örjöngő mamut tülkölve-fújtatva rohant keresztül egy tűzoltóautó. Ezt látta. Meg egy hajnalról ittmaradt betépedt alakot, aki valamikor órákkal előbb derékszögben úgymaradt.

Fázott. Szégyelte magát a fürdőlepedőjében, noha korántsem ő volt a legkülönösebb szerzet a széles ricsajos utcán. Mint aki ekkor riad föl, egyszeriben kitisztult a tudata. Szaporán a blokkon túli első sarok felé vett irányt, hogy a második sugárúton elinduljon haza, fölfelé. Ám ahogy befordult a sarkon, a Vérhalom téren találta magát. A mászókáknál. Nyűgös kismamák beszélgettek a korai időpont ellenére máris tökéletes sminkben, kifogástalan körmökkel. S ő ott állt még mindig halovány tengerkék, két évvel azelőtt, az utolsó nyaraláson, Kubában vásárolt fürdőlepedőjében. Még mindig mezitláb. Többnyire ügyet sem vetettek rá a gyerekzsivalyban. Egy anyuka méregette csak a lábát, türölközője kontúrjáról leolvasható arányos alakját. Érezte, hogy lehetetlen helyzetbe került. Ugyanakkor azt is, hogy a dolgok, önnön dolgai mélyén, életének apró fontos szilánkjaiból, akár márványpadlón szétrobbant üvegkehely egyetlen kupacba söpört csörgő cserepeiből, mint valami bolond puzzleból kirajzolódik egy másik valóság. Az igazi. Vagy a sokkal igazibb, mint amit nap-mint-nap élni szokot. Az a valóság, amelyben a Houston streetről a Várhalom térre lépünk. Sőt, ahonnan, egy dacos elhatározással kifolyhatunk a törülköző öleléséből, le a fűre, a rekortán szalagra, majd kicsurogva a járda mentén úgy nyelhet el bennünket a csatorna szája, hogy azon át egyszeriben akár a Galleria Umberto márványintarziás padlóján találjuk magunkat, - alig párpercnyire a Scalától vagy a Duomótól, Milánóban.  

Távoli világok, üveglapokra terített képek. Átcsúsznak egymáson, néha áttűnésbe keverednek. Takarásba. És mind igaz. Mind önálló: saját logikája, rendje szerint megálló, egész valóságot képvisel. De így együtt folyton csak egymást keresztezik, tagadják le, oltják ki, teszik szellemképessé, vagy takarják ki a nagy képről, amit az elme, az alkotó szellem oly nagyon szeretne egyszer legalább egyben és összefüggéseiben látni. S amiről persze az érett alkotó, amilyen Tombor Zoltán, pontosan tudja, hogy hiábavaló kísérlet. Utcasarkok vannak. És átfordulások. Vízfelszín alá bebukás, szétproladás a tértelen fényben. Önmagukban megálló realitások és azok egymás-melletiségei. És azt is, hogy az egymásmellé sodródó világok hírnök-képei együtt újabb metavalóságokat teremtenek, valami többet, komplexebb tudást adnak, mint amivel külön-külön bírnak.

Ez a kiállítás, ha úgytetszik: két kiállítás: egy ereje teljében lévő, sokszor bizonyított, és a professzionalitáson túlmutatóan pontos divatfotós Tombor Zoltán kiállítása. És azé, aki épp átalakulóban van, aki már belül is, mentálisan és filozófiailag is mindent tud ahhoz, hogy új hangon, új szubjektív és független képi nyelven szólaljon meg. Hogy magas szinten dadogja, slammelje el feltördelt világunk ma már összefüggő nagyívű narratívában többé el nem mesélhető képeit.

Ehhez kellett a nagy téma. Mint költőknek a megrázódtató és reménytelen szerelem, vagy hősies elbukás, regényíróknak a háború, Tombor Zoltánnak a nagy témát a világjárvány hozta el. Sajátos élmény, különös tapasztalat, amely hosszas bezártságunk idején a legprivátabb történetünk volt, de amiről csakhamar kiderült, a Föld szinte valamennyi lakójával összeköt minket. A nagy kerettéma, ami akalmat kínált, hogy olyan kulcskategóriákkal foglalkozzon, amilyen a magány, az elszigetelődés, a magunkbazártság, a szorongás, a jövővesztés, a légszomj, vagy a tértelen elveszettség. Ha csak ezzel az olvasattal járják végig a kiállítást, melynek munkái valóban a pandémia hónapjaiba születtek, biztosak lehetnek benne, nem álkulcsot kaptak a megfejtést őrző szelencéhez.

És ez a kiállítás mégiscsak egy kiállítás. Csak éppen Tombor Zoltán két énje beszélget benne. Hisz, ha megnézzük a második emelet egyik editorial képét, amelyiken egy lány fekszik végtelen füves réten és összenézzük az autonóm művészeti munkaként elkészült és az első emeleten található másik fotóval, ahol megintcsak egy lány fekszik, ám ezúttal egy lapos háztetőn, aránytalanul hatalmas takaró?, lepedő?, szövet alatt, teljesen világossá válik, hogy a fotózás gyakorlatának Tombor Zoltánnál nincs két megtestesülése. Ha szerinte van is, mindkettőben ott a másik látásmód jegye. Minden esély megvan rá, hogy a tetőn fekvő lány bújt végül be roppant takarója alá, s ő az, aki aztán hirtelen a végtelen réten ocsúdott. Az alkalmazotti munka, magazinfotó önálló művészeti eszközökkel jött létre, a művészi indíttatású képbe pedig éppúgy beszűrődik Zoltán divatfotózásban szerzett tudása, ahogy sok más fotósnál megszoktuk, hogy fotóriporteri sajtófotós előéletük képi, látásmódbeli nyomai mutatkoznak meg művészfotográfiáikban.

Fényterápia. Ez a kiállítás címe. Ahogy mindenki, én is töprengetm rajta, vajon miért? Számomra úgy tűnik, ez alkalommal a gyógyító ritus Tombor Zoltán önterápiája. Ő az, aki a szemünk előtt látható fotóin keresztül mosta ki magából a járvány sugárzó hordalékait. Magát terápiázta, de mi is általa és képei által gyógyulunk.

‍

(Elhangzott a Mai Manó Házban 2021. augusztus 31-én)