A magyar fotográfia történetének egyik legjelentősebb alakja Berekméri Zoltán, aki az 1940-es évektől a ’80-as évek végéig alkotott. Tragikus életének számos pontja ismert és feltárt, azonban sorsának művészetéhez alig van köze: képein egy sajátságos világ bontakozik ki, amelyben a tiszta kompozíció, a fotográfiai hagyományok iránti tisztelet és egy különös „belső monológ” játssza a főszerepet.

Berekméri Zoltán – 100 évvel ezelőtt – 1923-ban született Kecskeméten, de Békéscsabán járt középiskolába, s tett érettségi vizsgát. A fotográfiához már tizennégy évesen kötődött és a középiskolában a fotószakosztály vezetője volt. Diákversenyeken is indult, s 1942-ben elnyerte a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet, ugyanakkor mindvégig autodidakta módon tanulta a fényképezést, az érettségi után nem tanult tovább. Közvetlenül az érettségi vizsgát követően a békéscsabai postán helyezkedett el tisztviselőként. Itt ismerkedett meg Gellért Gézával, akivel több pályázatra is együtt jelentkeztek. Egy Gellértnek 1945-ben írt fiatalkori levelében így fogalmazta meg az alkotáshoz fűződő viszonyát: „...addig, amíg a végső, de egyben legbiztosabb ismereteinket megszerezzük a »Halálról«, cselekedni, maradandót alkotni is akarunk.”

Felvételei hamar ismertté tették szakmai körökben, s az 1956-ban megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagjai közé hívták, ekkor 33 éves volt. A korszak befolyásos fotóművészei segítették pályafutását, mint például a két világháború közti magyar szociofotó meghatározó alakja, Kálmán Kata, aki a világháború után már politikailag is tényezőnek bizonyult. Az ő segítségével kerülhetett Budapestre Berekméri és lett 1958-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum fotográfusa. A múzeumot négy évvel azelőtt hozták létre, s az újonnan alapított intézmény fotólaborját vezette. Ugyanakkor ott is lakott, hiszen a fővárosban nem volt kapcsolata senkivel, s csak évekkel később talált magának albérletet. Visszaemlékezések szerint ez az időszak volt az, amikor először kicsúszott a lába alól a talaj, hiszen Békéscsabán hagyta feleségét és kisfiát, akiktől a későbbiekben eltávolodott, majd a kapcsolatuk is megszakadt. Múzeumi fotográfusként húsz évet dolgozott, műtárgyfotókat és reprodukciókat készített, ugyanakkor ezzel párhuzamosan tudatosan építette saját alkotói világát is. Berekméri esetében viszont ehhez a tudatossághoz betegsége is társult: alkoholizmussal küzdött és több időszakban is pszichésen zavart események követték egymást. Utolsó éveit már egzisztenciálisan kiszolgáltatott módon élte egy pomázi szociális otthonban, ahol mentálisan sérült és alkoholista betegek között élt viszonylagosan nyugodt körülmények között. Innen heti rendszereséggel eltávozhatott és volt munkahelyére, az irodalmi múzeum fotólaborjában kapott lehetőséget arra, hogy régi, illetve új képeinek negatívjaiból kiállítási nagyításokat készítsen. Azonban az ebben az időszakban készült képein sem látszódnak meg azok a nehézségek, melyeket életének ezen szakaszán átélt: életműve egységes maradt, s még szemléletileg is közel azonos módon és képi világgal fogalmazta meg mondanivalóját a világról. Még halála előtt lehetőséget kapott az Ernst Múzeumban, hogy bemutathassa életművét, s az 1985-ben létrejött tárlat komoly sajtóvisszhangot kapott. Ugyanakkor szakmai körökben már nem számoltak személyével és képeivel, szinte a kortársainak is újra fel kellett fedezniük.

A kor egyik befolyásos, fotográfiával foglalkozó újságírója, Gera Mihály, a kiállítás katalógusában is éreztette ezt: „Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint az a látogató, aki ezen a gyűjteményes kiállításon ismerkedik a fényképeivel...”.

Berekméri Zoltán 1988. május 21-én halt meg Pomázon tragikus körülmények között. Fotográfiai életművét a Petőfi Irodalmi Múzeum folyosójának két szekrényéből vitték át a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotótörténeti Gyűjteményébe, ahonnan a Magyar Fotográfiai Múzeumba került.