‍

Ez a kiállítás már régóta nyitva tart.

Ez a kiállítás, ahogyan itt állunk, hölgyeim és uraim, gyakorlatilag már a hetvenes évek kezdete óta nyitva tart. Ennek a kiállításnak a nyitvatartási ideje fél évszázad.

És ez egy nagyon nyitott kiállítás. Ami akkor, fél évszázada elkezdődött, az könnyedén, erőlködés nélkül, folyamatosan siklik át a jelenbe, a mi jelenünkbe, sokféle formán át (ide tartozik, hogy Hámos és Pratschke, ez a nagyszerű páros, az utóbbi két évtizedben zászlóshajó fotófilmjeiket, minden projektjüket három alakban, három dimenzióban: kiállítás, könyv és film formájában is megvalósította, és ehhez jön a negyedik dimenzió: a kiállítás – az az összetéveszthetetlen mód, ahogyan kiállítanak), és amiatt az apró körülmény miatt, hogy többnyire fekete-fehér képeket látunk a néha színes falakon, ez a képeknek ma már valamiféle archaikus, történelmi, fotóriporteri karaktert kölcsönöz, időtlenné varázsolja őket. Állítom, hogy a képek ezen a kiállításon egy pillanatra sem kerülnek múlt időbe. Ezek a képek, hölgyeim és uraim, olyan ropogósak és frissek, mintha most kerültek volna ki egy sötétkamrából, és most csíptették volna fel őket a szárítókötélre.

És itt külön ki kell emelnem Katja Pratschkét, aki nem csupán egyenrangú alkotótársa, de Hámos életművének – amelynek számos darabja szunnyadt, és szunnyad ma is, eredeti és nem könnyen hozzáférhető formájában – a modern képi kifejezés minden szegletét kiválóan ismerő életrekeltője.

Mi nézzük a kiállítást, és ő is néz minket.

Annál is inkább visszanéz ránk ez a kiállítás, mert a legtöbb felvételen rajta van a képeket készítő siheder, később fiatal férfi, a fotós maga. Hol csíkos pólóban és farmerban, hogy a köldöke kilátszik, ha felemeli a karját, hol fehér ingben, hol katonaingben, hol nyakkendőben, hol női ruhában (mellette az eredeti fotóperformansz installációja is látható), hol felöltözve, hol meztelenül. A képekről a fényképezés öröme és a 7 éves zseni Jacques Henri Lartigue jut eszembe, ahogyan a fürdőkádban fürdik, vagy kedvenc macskájával az ágyában alszik. Hámos a képein olyan meztelen, aminél meztelenebb már nem is lehetne. A meztelensége már-már ijesztően természetes: nem szépség, nem csúnyaság, merő meztelenség, merő tárgyiasság. Hámos olyan mértékben a képek tárgyává varázsolja magát, hogy még a hagyományos értelemben vett erotika is hiányzik ebből a meztelenségből, még ott is, a piros falú teremben, ahol fiatal hősünk egy női aktmodellel ül a parkettán, lábaik összefonódnak (tudvalevőleg Hámos egy darabig aktmodell volt a Képzőművészeti Főiskolán, egy időben ebből élt), de ott sem a közelgő szexuális aktus érzete uralkodik a képeken, hanem mint a sorozat szójátékos címe is sugallja, az Aktuális művészi pozíció keresése folyik, mint egyébként Hámos minden egyes képén. Azám hazám, de a pornográf célzatot beléjük látta egy ijedt tisztviselő, mert a Toldi moziban annak idején látható kiállítást, egy másik sorozat miatt, amelyben egy munkásember mutogatta pornóképekkel teli füzeteit, három nap múltán, figyelmeztetés nélkül, leszedték. A helyzet az, hogy ezeken a meztelen képeken egy szikra exhibicionizmus sincs (megengedem, egy szikrányi azért van) – ami persze valójában egy oximoron, de egy kiállításmegnyitó néhány oximoron nélkül kutyafülét se ér, és ez a kiállítás több ilyen látszólag összeférhetetlen állítást tartalmaz.

Ez az anyag, ami csak töredéke az akkoriban készült sorozatoknak, a diktatúra idején mégiscsak a korlátlan szabadság megnyilvánulása, a kinyitott, körbefényképezett, újra összeállított, felhabzsolt és szigorú geometrikus rendben kiokádott terek világa. Ennek az anyagnak a filozófiája felfoghatatlan és leírhatatlan bármilyen korlátolt ideológia kifejezéseivel. Ez nem ellenzéki és nem is állampárti művészet. Ez a szabadság megnyilvánulása, akkor is, ha egy nem-szabad helyzetet ír le. Pratschke és Hámos az In Limbo című 2024-ben készült filmjükben sokat felhasználnak az itt kirakott képekből, abban pedig többek között egy fiatalember, aki véletlenül fotós, öngyilkos lesz, csak hogy ne kelljen a hadseregbe bevonulnia. És az, hogy az országot nem sokkal később illegálisan elhagyta – ez is egy éles választóvonal, hiszen attól fogva Hámos nem lépett be, hogy saját szavait idézzem, sötétkamrába – ennek a szabadságvágynak nem kis személyes áldozattal járó megvalósítása lett. Az éles vonalak, mint a Felezések sorozataiban, Hámos életrajzában is jól tettenérhetők.

Az élet egy természetes montázs. Az élet egy montázs szimuláció.

Hámos, még igencsak fiatalon, amikor az embernek még jóval több arca van, mint ahány öregkorára lesz, annyi szelfit készített magáról, amennyi nincs a világon. Hogy úgy mondjam, önszelfiket készített: a szelfiket fényképezte le. Lásd még Hajas Tibor halhatatlan művét, az Öndivatbemutatót. (Ide kívánkoznak még fontos kortársak nevei: Vető János, Erdély Miklós, Bódy Gábor, Szentjóby Tamás, Csalog Zsolt és mások.) Hámos azt is megmutatta, jó kézművesként, a képbe belógó statívlábakkal vagy a jól látható expozíciós zsinórral, hogy ő most fényképez. Hámos ugyanis a fotó filozófusa. Amellett, hogy mindent szisztematikusan dokumentál. Ezért is van szüksége bizonyos sorozatokban annyi előre lefektetett szabályra. Mint amilyen tablók a második szinten láthatók – és elmondhatom, hogy a két szint közötti választóvonal szintén reprodukálja Hámos Felezések című, természetes montázsokra építő sorozatának szellemét. A lenti szinten csak a hetvenes években készült fotók vannak, a fenti szinten viszont időben kevert technikával eljutunk egészen a mába. A fent kiállított tablókon és a híres gömbpanorámán azokat a vizuális algoritmusokat láthatjuk, ahogyan Hámos magáról a látásról, és nem csupán a tér látásáról beszél: azt a félig öntudatlan eljárást képezi le, hogy ugyan mindig csak egy képet látunk, mindig csak állóképeket vesz fel az agyunk, de ezzel egyidőben össze is rakja őket, mert mindig van tudatunk a térről, amelyben vagyunk. Bizonyos tablókon ezt még megcsavarja azzal is, hogy az átló két oldalán a kinti és a benti teret mutatja meg, amit a szemünk nem is érzékel rögtön. Mint fotográfusi krédójában mondja: Amit nem tudok lefényképezni, azt elmondom, amit nem tudok elmondani, azt lefényképezem.

Mint Pallas Athéné Zeus fejéből, Hámos is koraérett kamaszként, kész programmal vágott bele ebbe az utólag egyenes vonalúnak tetsző, mégis sok kitérőt és kanyart rejtegető pályába, amelynek második szakaszában, még mindig a hetvenes években – amint az a kék teremben látható – videoművészettel foglalkozott Nyugat-Berlinben. A színek, a Seins Fiction (1980) című filmjéből készült, tévéképernyőt imitáló keretezésben látható fotósorozat, amely a fénykép és a televízió skizofrén nyelvét olvasztja egybe, szintúgy mint a vele szemközti elektromagnetikusan roncsolt önarcképek (melyeknek rögzítése nem kevés technikai truvájt követel) is ezt a hasadást érzékeltetik – megszámlálhatatlan irányból.

Felezések: látszólag csak egy ötlet: villamosablak vágja ketté a világot kintre és bentre. Amióta először megmutatta nekem őket, nem sokkal keletkezésük után: ezek a képek azonnal ősképekké, ikonná váltak a szememben. Hidak függesztőívei, lépcsők, bérházi gangok korlátja, akár átlósan, akár függőlegesen – és az új, mai világban a Duna-parton brutálisan meggyilkolt zsidókra emlékeztető időmarta, rozsdás cipők.

A nézői tekintet – ha ennyi, hasonló képpel bombázzák – egy pillanatra elzsibbad, hiszen szinte lehetetlen az egyes képeket a maguk „Egy-szerűségében” szemlélni (1:0 a kiállítás javára), egyik képről ugrál a másikra, relativitásokat teremt, viszonylatokban és változatokban fogja fel. Hámos és Pratschke nem tartanak igényt rá, hogy az egyes képekben gyönyörködjünk. Hámos nem tartja magát művésznek. Vagyis hetykén így vélekedett huszonéves korában. Azt hiszem, tévedett. De tény, hogy őt elsősorban a látás és érzékelés problémái foglalkoztatják, nem a művészi érvényesülés.

Ez a kiállítás az időben akkor nyílt meg, amikor az itteniek közül a legkorábbi képeket 19 éves korában Hámos Gusztáv elkészítette. Hiszen az is az ő fotója, amit néha valaki más exponált. Mint ama a rafinált, 1974-et és 1976-ot összeillesztő kép-kombinációban, ahol egy május elsejei felvonuláson, a vonuló tömeg szélén álldogáló egyenruhás munkásőrök fotói keretében látjuk az erőtől duzzadó fiatal Hámost, a Sztálin-emlékmű szobraiba kapaszkodva, láthatjuk, amint – amint mit csinál? Szoborrá válik? Megkérdőjelezi a szobrok valóságát? Karikatúrát mutat? Rendszerkritikát gyakorol? Szó sincs róla: Hámos egy fickándozó, ruganyos testet helyez a dombormű figurái, testei közé, és ezáltal életrekelti őket. Kritizál? Leleplez? Szó sincs róla: megjelenése színpadi és bohóci, happening, koncept és akció egyszerre – és hát ebben a 69 éves csodagyerekben ma is ugyanolyan vibráló, feszült kíváncsiság és éber figyelem dolgozik, mint tinédzser korában.

A kiállítás nevében a kiállítást megnyitom.

                                                                                                                          Forgách András