‍

A múlt megjövendölése - A Zohar Stúdió rejtélyei

‍

Nézem Shimmel Zohar képeit, és úgy érzem, egy olyan labirintusba csalogatott be, amelynek nincsen kijárata. Fényképek lógnak a falakon, de közben nem hagyományos értelemben vett fényképeket látok, hanem különös jeleneteket, amelyeket talán más technikával is elő lehetett volna varázsolni. Hihetetlen precizitással kivitelezett fotográfiák, de amit látunk, azt nem szűkíteném le a fotóművészetre. Aki készítette őket, művész, aki ez esetben a fotográfia műfajában hozott létre mágikus erejű alkotásokat. Talán ezért is van végig olyan érzésem, mintha az orromnál fogva vezetne ismeretlen irányba. A képei beszippantanak, s már nemcsak a képeket nézem, hanem bizarr történetek kellős közepében találom magam.

Hadd meséljek el egyet. Kleopátra, mikor is? valamikor a mesés múltban, levágatta a szeméremszőrzetét, és parókát készíttetett belőle a már kopaszodó, de még mindig potens szeretőjének, Marcus Antoniusnak. A paróka a férfi révén Rómába került, ahol később számtalan római császár viselte, ha kicsapongó összejövetelekre került sor. 328-ban azután Nagy Konstantin császár ünnepélyesen a pápának adta át a parókát, amely ettől kezdve évszázadokon át pápai tulajdon lett. A 17. században viszont X. Kelemen pápa XI. Károlynak adta tovább, aki az akkorra már megkopott parókát szeretője szőrzetével hozta rendbe. Károly később a parókát Moray grófjának ajándékozta, aki viszont egy skót klubnak adta tovább, amelynek tagjai a szexualitás ünneplését tartották legfőbb célkitűzésüknek. A klubon belül néhány tag 1775-ben elcsente a parókát, és létrehoztak egy újabb klubot – gittegylet? -, amelyet „Paróka Klubnak” neveztek el. A parókát itt, ebben a klubban látták utoljára. Biztos vagyok benne, hogy ma is megvan valahol. Érdemes lenne nyomába eredni.

Igaz mindez? Vagy igen, vagy nem. De ha nem, akkor is olyan szép történet, hogy akár igaz is lehetne. Hogyan is mondta Heinrich von Kleist hőse, Kohlhaas Mihály? „A valóság nem mindig vág egybe a valószínűséggel.” De van egy bökkenő. Egy paróka elkészítéséhez sok haj kell. Mindenképpen több, mint amennyi egy női szeméremszőrzetből nyerhető. Ha Kleopátra ekkorára meg tudta növeszteni, akkor bizony a természet egyik csodája lehetett a titkos szőrzete. De talán nemcsak ő volt ilyen csoda birtokában. Az itt kiállított Lazy Susan című fénykép tanúsága szerint akadtak nők, akik szintén utánozni tudták őt. Egy rejtélyes professzor – később róla is beszélek majd – terjedelmes kommentárt írt e felvételhez, s nála olvastam az előbbi történetet. Ráadásul egy másik itt kiállított kép szerint egy bajuszt is meg lehet akkorára növeszteni, hogy foglyul tud ejteni egy másik bajuszt. És különlegesen hosszúra nőhet a pofaszakáll is, ha nem vágják. Ilyen például vendégünk, Stephen Berkman dús viktoriánus pofaszakálla, amit – legalábbis így mesélte Váradi Andrásnak, a kiállítás kurátorának – hároméves kora óta növeszt. (Váradi Andrásnak nem lehet eléggé megköszönni e kiállítás létrejöttét – ő volt az, aki évekkel ezelőtt először adott hírt Berkmanról és Zohárról, ő járta ki, hogy eljöhetett e kiállítás a Mai Manó műterembe, amelynél ideálisabb helyet keresni sem lehetne e képeknek.) Visszatérve a parókához: a világunkban ott rejlik sok minden, amitől minden egy kicsit szétcsúszik, megbízhatatlan lesz. Minél tovább nézem például A Babylon Boulevard bárónője című felvételt és ezt a Mona Lisára emlékeztető arcot, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy nőt látok-e vagy férfit. A leginkább talán a kettő keverékét. Az átmenetet, a mozgást látom: innen oda, onnan ide. Mintha jégre taszítottak volna minket, anélkül, hogy tudnánk korcsolyázni.  

Nézem a nagyméretű fényképeket, amelyeket – ki is készített? Shimmel Zohar, ez a 19. századi, rég elfeledett, fényképész? Vagy Stephen Berkman, aki Zohárt előbányászta a feledés homályából, s a nedves kollódium eljárással láthatóvá tette számunkra az ő régen elkallódott felvételeit? Shimmel Zohar, állítja Berkman, 1822-ben született Litvániában, majd 1857-ben érkezett New Yorkba, és végül fotóstúdiót nyitott a zsidó bevándorlóktól hemzsegő Lower East Side-on, a Pearl Street 432. szám alatti ház két emeletén. Ekkor már több száz fényképészstúdió működött New Yorkban, amelyek többsége még dagerrotípiát készített. Zohar viszont nedves kollódiumos eljárással dolgozott, ami lassan, de biztosan kiszorította a piacról a dagerrotípiát. Hogy miként kell így készíteni fényképet? Itt nincsen hely ezt elmondani; a Los Angelesi Getty Múzeum honlapján van erről egy oktatófilm, amit, micsoda véletlen, Stephen Berkman készített, bemutatva, hogyan született meg a kiállításon is látható Jobban meggondolva című felvétel. Berkman a kilencvenes években a feleségével a New York-i Chelsea bolhapiacon rábukkant egy régi albumra, amelyből egy papírfecni esett ki. Ez a cédula a New Yorki Pearl Streeten működő Zohar Stúdióra utalt, meséli Berkman az író Lawrence Weschlernek, aki egy egész könyvet szentelt Berkman munkásságának. Azután, egy másik New Yorki útja alkalmával – újabb véletlen – egy régiségárusnál egy ládikót vásárolt, amelynek - micsoda véletlen – volt egy titkos rekesze, benne egy jiddis nyelven írott jegyzetfüzettel, amelyet – halmozódnak a véletlenek - maga Zohar vezetett, leírva, milyen képeket készített, milyen technikával, hogyan rendezte el a beállításokat, és így tovább. S immár Berkmanra várt a feladat, hogy a leírások alapján elkészítse a felvételeket, amelyek léteztek és mégsem léteztek. Történt ilyesmi már korábban is. A görög Philosztratosz a 3. században fiatalok számára összeállított egy könyvet Imagines címmel, amelyben olyan nápolyi festményeket írt le, amelyek később megsemmisültek. A 16. században azután Tiziano a leírások alapján igyekszik megfesteni azt, amit Philosztarosz szavakkal írt le. Berkman is ennek a fordított ekphraszisznak a mestere. Ám ahogyan Philosztratosz nem tudná igazolni hogy a képek, amelyeket leírt, valóban olyanok-e, mint amilyennek Tiziano megfestette őket, úgy Berkman sem tudja bebizonyítani a maga igazát, ugyanis a Zoharnak tulajdonított jegyzetfüzet – újabb véletlen – elveszett. Nemcsak az eredeti képek, hanem még azok leírásai sem állnak rendelkezésünkre. Berkmannak kell hát hinnünk, aki életre varázsolta az egykori fényképeket.

Az eredmény: 21. századi kollódiumos eljárással készült fényképek, amelyek a 19. századba repítik vissza a nézőt, Melville és Whitman és Mark Twain világába, meg a 19. századi galíciai zsidóság világába.  Ráadásul felkért egy rejtélyes professzort, hogy írjon minden felvételhez részletes kommentárt. E kommentárok egyikében olvastam Kleopátra parókájáról. S ha a sok kultúrtörténeti kitérő után újra megnézem a Lazy Susan című felvételt, akkor nemcsak egy 19. századi nőt látok, akinek gyanúsan 21. századi arca van, hanem azt is, hogy egyetlen kép egy kultúrtörténeti lavinát tud elindítani, ami engem, mint nézőt maga alá tud temetni. Adatok egymás hátán, burjánzó történetek, csupa elágazásokkal, egyik átvezet a másikba. Az eredmény: egy, a kiállítást kísérő fantasztikus album, ami számomra elválaszthatatlan a képektől. Sok képzőművészeti albumot forgattam már életemben. Berkman-Zohar albuma könyvészetileg is a legkülönlegesebbek közé tartozik. Mintha a Talmudot tartanánk kézben, a 19. századra aktualizálva. Vagy a Zohárt (amelynek éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg a teljes magyar fordítása, Uri Asafnak köszönhetően). A kommentárok szerzőjének, a 19. századot a bélyeggyűjtők alaposságával ismerő professzornak a neve M. de Leon. Alighanem egy további véletlen műve, hogy az eredeti Zohárt a 13. században a kasztíliai rabbi és kabbalista Mose de Leon tette közzé vagy egyesek szerint ő maga is írta.

Shimmel Zohar és Stephen Berkman, professzor M. de Leon és Mose de Leon, valóság és fikció, igazság és megtévesztés. Egy szépia tónusba mártott világot látunk, amely időben elérhetetlenül távolinak látszik, de közben mégis a miénk. Némelyik fényképnél Georges Méliès is eszembe jutott: mintha az ő abszurd, szemtelen, mégis mélyen emberi világába lépnénk be. Berkman nem egyszerűen rekonstruált olyan régi fényképeket, amelyeket senki nem látott, hanem közben a fikció révén létre is hozott egy valóságot. A 21. századból pillantunk be a 19. századba, amikor még sejteni sem lehetett, hogy mit hoz a fényképeken látható közép-európai zsidó kultúrának a köztes 20. század. A múltból nem lehetett a jövőt megjósolni. A jövőből viszont rekonstruálható a múlt. Pontosabban egy olyan múlt, amely menedéket kínál azoknak, akik majd a jövőben élnek, vagyis a mában.

Földényi F. László

‍