Eredeti kiindulópontom a látvány és a szöveg egymáshoz való viszonyának vizsgálata volt az adott kor képzőművészetében. A kiválasztott művek körénél a látványt a legtöbb esetben a fotó biztosítja, de maga a kép/szöveg modell más képfajták esetében is érvényes. A képet és szöveget egyszerre használó munkák a film médiumának megoldásaiból is gyakorta ihletődnek. A lehetséges kapcsolódások közül Drozdik Orshi műveinek értelmezéséhez a képi narratíva felülírásának módozatai kínálnak hasznosnak bizonyuló meglátásokat. A felülírt narratíva elemeinek, összetevőinek analízise ígér olyan felvetéseket, amelyek visszavezetnek minket a hagyomány átírásának, női szempontból elvégzett átértelmezésének kérdéséhez, amely mozzanat kardinálissá vált Drozdik művészetében.

A szöveg és kép viszony mellett éppoly hangsúlyos a művekben a kép és kép, a test és kép egymásra vetülése, vetítése (az Individuális mitológia sorozat 1976-77-es darabjai) . A további vizsgálódások az egymásra vetített rétegek használatából származó ellentmondásokat állítják a középpontba (Individuális mitológia III-IV. 1976; a Pornó sorozat darabjai 1978-ból és 1979-ből). Ahogy a művész saját testét ábrázoló kiradírozott képek vonalainak, felületeinek „hiánya” a visszavonás rétegeit képezik (Individuális mitológia VI. 1976). Az egymást átértelmező állítások működésmódja kerül észrevételeim, megfigyeléseim fókuszába. A kérdések, a megkérdőjelezések, az elkülönböződések. A transzparencia szintén kiemelt motívuma Drozdik munkáinak (Megpróbálok átlátszó lenni, Toronto, 1980), emellett megjelenik az átderengő, az áttetsző (opaque), de nem átlátszó felület. Épp ahogy az áttűnést biztosító géz szövete át is enegedi a fényt, a szövet mögötti képet, ugyanakkor akadályt képez külső és belső között Drozdik Aktmodell kiállításánál (Fiatal Művészek Klubja, 1977).

A duplikálás, a képi megkettőződés a hangsúlyos jelenlét mellett egyszerre bizonytalanítja el, lebegteti a képi jelet/jelentést. Hogy miképp lássuk a képet, arra vonatkozóan gyakran a verbális narráció „utasítása”, a cím vagy a szöveg igazít el. De ezek a szövegek nem tárgyilagos vagy semleges beszédmódban szólalnak meg. A művész vajon miért a szerelmeslevél műfaját választotta? Hangot kap a kép, de vajon kinek a hangján szólal meg? Milyen módon éri el a művész, hogy egyszerre több hang is kihallatszik a szövegekből? A szerelmes versek választott formája a személyes levél, a lírai én ugyanakkor nem azonos a versek írójával. Ezek a levelek perlekednek, vádiratot fogalmaznak meg a művész szándéka szerint. Személyes hang helyett ez egy konstruált hang, melyen keresztül az individuum reprezentációját konstruálja meg a művész.  A korai fotómunkák koncepciójának hátterében is az individuum megkonstruálása és reprezentációja állt. Drozdik munkáiban a női test ábrázolásának értelmezése összekapcsolódott a művész saját testének, saját magának önértelmezésével, önkeresésével. A szöveg útmutatóként, utasításként szolgál a tekintetek helyét is kijelölve, az alkotó által megteremtett értelmezési keret a mű értelmezési körét kontroll alá vonja. Mindeközben a látvány eltérítése, a hagyomány kódjainak felülírása a művész részéről, valamint a dekódolási folyamat ellentmondásai, bizonytalanságai a befogadó oldaláról mind a többszólamúság ígéretét rejtik magukban.

CV

Tarczali Andrea művészettörténész és esztéta. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte tanulmányait. Szakdolgozata A „női hang” megjelenése Drozdik Orsolya művészetében címen jelent meg a Modern Magyar nőművészettörténet (szerk. Keserü Katalin, Budapest, Kijárat Kiadó, 2000) tanulmánykötetben. St.Auby Tamással és Szőnyi Andrással a Hordozható Intelligenciafokozó Múzeum (HI²M) – Pop Art, Conceptual Art és Actionism Magyarországon a 60-as években (1956-1976) című kiállítást (Dorottya Galéria, Budapest, 2003) rendezte. Kiállításokat rendezett, művészeti periodikákban jelentek meg cikkei (Balkon, exindex, Ex Symposion, Magyar Műhely, Műértő, tranzitbog, Új Művészet). Jelenleg a Ludwig Múzeum (Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest) adattárosa.