‍

Benkő Imre: Városliget. Budapest, 1969–2023

A legfelkészültebb tudós sem tudja megmagyarázni Benkő Imre hitét, ha lehet ezt a szót használni vele kapcsolatban, tudva, hogy ő nem szereti a magasztos szavakat. Ezt most mégsem tudom elkerülni: „Isten adta”.

Benkő Imre alakjai, akik megjelennek fotográfiáin, emberek, és ez nem csoda, hiszen ő nem csak a felszínt kapargatja. Ismerni és megismertetni szeretné alakjait, életterüket, hétköznapjaikat, akiket és ahol fényképez. Sziget-arcai, acélváros képei, utazásai során készült fotográfiái, Budapest fotóesszéje, az ikrekről készített portréi a magyar fotográfia meghatározó képsorozatai. Számos fotográfust inspirált, vagy indított el ezen a pályán. Könyvei, fotóesszéi tanúskodnak a korról, az időről, arról a világról és társadalomról, amelyben élünk. Benkő Imre visszafojtja lélegzetét a megfelelő pillanatért, hogy mi nézők tovább lélegezhessünk, vagy éppen elálljon a lélegzetünk, ha meglátjuk az emberek tekintetét, az emberi lélek őszinte, észrevehetetlen rezdüléseit, érzelmeit a Városligetben készült képein ugyanúgy, mint a Havanna lakótelepen, vagy a Szigeten készített fotográfiáin. Különleges fotográfus, tanár, mester, aki az emberi létezést vizuálisan értelmezi, szuggesztív módon ábrázolja.

 „Az élet különböző szeletei érdekelnek, fotóesszé albumjaimban fontos szerepet kap az adott kor társadalmi keretei között küzdő, esendő ember megmutatása.” – említi Benkő Imre az egyik interjúban. A szüntelenül kereső és nyughatatlan fotográfus, éles, pontos megfigyelője a világnak, részesévé válik a látványnak, ami a keresőjében megjelenik, ahogy Richard Avedon írta (1985): „Számomra a fényképeknek olyan realitásuk van, amilyen az embereknek nincs. A fénykép révén ismerem őket.” Benkő Imre a világ legkülönfélébb helyein, különböző emberekkel találkozik, akik elfogadják az embert szerető személyiségét, mert érezhető és tudható, hogy jó és csodálatra méltó ember. Páratlan fotográfus, aki mindig képes új lehetőségeket keresve megújulni, önmagán túllépve újat felmutatni a fotográfiában.

 „A fényképész mozgástere szűkebb, mint a festőé, azonban sajátos módon annyival tágabb is. Annyiban tágasabb, amennyiben a fényképész a lét történetének egy hamisítatlan töredékét rendíthetetlenül rögzíteni tudja, egy pillanatot a maga dinamikájában tud merevíteni, és az emlékezet számára maradandóan képes kiemelni. Képeinek valódiságát nem aláírása szavatolja, hanem médiumának technikai struktúrája révén maga a történelmi valóság. Még akkor sem rombolja le annak tényszerű valósághűségét, ha egyes helyzetekről való saját véleményét beleszivárogtatja a fotográfiai ábrázolásba... A valóság megismerésének, technikai áttételének és egyéni perspektívájának helyes arányában rejlik a fotográfus felelőssége és ezen alapul alkotói szabadsága is.” – írta Klaus Honnef német művészettörténész, műkritikus és fotóteoretikus 1979-ben írt tanulmányában; A kortárs dokumentarista fényképezés szempontjai című könyvében. Klaus Honnef gondolatainak jelentőségét, Benkő Imre számos könyvével bizonyította a panoráma fényképezés, a képriport, a fotóesszé, a portré- és emberábrázolás területén egyaránt.

Benkő Imrét olyan emberként tisztelem, aki magasabbra helyezte az önzetlenséget minden személyes megfontolásnál. Emberi természete, szemlélete tette lehetővé számtalan baráti kapcsolat megszületését a kölcsönös tisztelet és igazság szellemében. Közös kiállítások, utazások alkalmával, munka közben az ikrek fotózásakor Zsámbékon, 2004-ben pedig egy moszkvai csoportos kiállítás és utazás kapcsán, ahol esős, hideg utcákon eltöltött közös barangolások élményei erősítettek meg az ő tiszta és szabad gondolkozásáról, a fotográfia jelentőségéről és sajátosságáról. Benkő Imre az igazság pártján áll, nem érzi feladatának megváltoztatni az emberek véleményét. Képeinek tárgya az emberi kapcsolatok, az elesett ember szeretete, a másik emberhez való odafordulás nyitottsága. Fotográfiái szellemi magasságának bizonyítékai.

Fiatal egyetemi hallgatóként láthattam képeit korunk változásairól: mi az, amit elfelejtenek, mi az, amit elhasználnak, vagy éppen eltűnik és mi az, amit az elkényelmesedett világunk előtérbe helyez? 1988 és 2000 között a Magyar Iparművészeti Egyetem dokumentarista fotográfia óraadó tanáraként az előadások, a gyakorlati órák alkalmával bemutatta a hosszabb, alaposabb, elmélyültebb fotográfiai munka kiérlelésének, finomításának lehetőségeit. Alaposan összeállított ismeretanyagaiból, tapasztalataiból, kiállításaiból, könyveiből, konzultációk alkalmával egy fiatal fotográfus generáció táptalaját teremtette, amit a legkülönbözőbb fotográfiai irányzatokban, iskolákban alkalmaznak, tanítanak.

A Szürke fények című albuma a fővároson belül különböző idősíkokban és térben vizsgálódik 1970 és 1999 között. Itt most a Mai Manó Házban szűkebb térben, a Városliget területén koncetrálódnak az időrétegek 1969 és 2023 között. Benkő Imrét már MTI-fotós-újságíróként sem a gyorshírek foglalkoztatják, nem az élet felszínét éríntő, könnyed, esztétikailag vonzó képeket készít. Általában rendezvények, események apropóján fényképezi a Városligetben megfigyelhető városi életmódot. A fővárosnak ez a kis területe érdekli, ami nem csak a Ligetet jelenti, hanem a Hősök terét, a Fővárosi Növény- és Állatkertet és a Dózsa György út által határolt területet. Az első komolyabb fotográfai munkái között szerepel a Május 1-jei felvonulások fényképezése 1969-től, a Magyar Távirati Iroda fotóriportereként, ahol öt kollégájával együtt dokumentálja az eseményeket. Benkő Imre a felvonulók között lavíroz, illetve elkészíti a felvonuló tömegről képeit egy Hasselblad 6x6-os, középformátumú fényképezőgéppel. Később, a rendszerváltást követően is tovább folytatja vizuális jegyzeteit az orosz csapatok kivonulását ünneplő emberekről, résztvevő tömeget fényképez Nagy Imre temetésén, a Pápa látogatásán, vagy biciklis felvonulások (Critical Mass) alkalmával. Nem a direkt politika érdekli, nem szeretne az eseményről beszámolni, nem akar szöveget illusztrálni, mint ahogy a sajtóban szokás, hanem a Városligetnek, a helynek és a térnek a tömegvonzása érdekli, amiben az idő változásai jól láthatóak, a különböző emberi karakterek pedig a kort hozzák hozzánk, nézőkhöz közelebb. Ha éppen nincs rendezvény, akkor a szabadidejükben kimozduló figurákra irányítja fényképezőgépét. Azokról a karakterekről, figurákról szólnak ezek a képek, akik kiszolgáltatott helyzetben élnek, sodródnak azzal, ami osztályrészül jutott nekik.

Benkő Imre 1963-tól amatőrként kezdett fényképezni Budapesten, később, 1968 szeptemberétől már az MTI fotóriporte.  Fényes Tamás, szintén MTI fotóriporter, 1951–53 között a Képző- és Ipraművészeti Gimnázium esti tagozatán tanulta a fényképezés alapjait, a munkája mellett a fiatalok szakmai képzésével is foglalkozott. Hosszabb lélegzetű fotósorozatokra ösztönözte az új fotográfus generációt. Benkő Imre figyelmét a nagyvárosnak egy kisebb területére a Viziváros felé irányította. Ezalatt az időszak alatt megtanulta a lendületesebb, dinamikusabb fotográfiák létrehozását. Benkő Imre a dokumentarista fotográfián belül egy tárgyilagosabb, ugyanakkor személyesebb hangvételű irányt képvisel. Az irányzatnak sok kiváló elkötelezett képviselőjével együtt, Magyarországon közösen indítják el, külső megbízás nélkül, megfelelő egyetemi fotográfiai oktatás hiányában, autonóm módon létrehozott nagyobb lélegzetű képanyagaikat, amelyekkel igyekeznek föltárni egy-egy összetett társadalmi problémakört. A valóság ábrázolásnak ilyen sajátos megfogalmazásában az 1960-as évek közepétől Benkő Imre kortársai többek között Korniss Péter, Horváth Dávid, Horváth Péter, Friedmann Endre, Féner Tamás, Lőrinczy György, Nagy Zoltán, Urbán Tamás, Tímár Péter, Tóth György, Török László, Stalter György, Dallos László, Kiss Árpád, Szebeni András vesz részt. Autonóm módon, új vizuális nyelven fogalmaznak és írják le a világot. Benkő Imrét nem az esemény, a városligeti majális, hanem a történet foglalkoztatja. Munkái más szintet képviselnek. Elveti a határozott időrendet követő, lineáris, történeti elbeszélőformát, egybesűríti a pillanatkép-sorozatokat. Mindig arra törekszik, hogy a legjellemzőbb részleteket lássa és láttassa, mint például a céllövöldében puskával a kezében álló karakterről készült portré esetében, ahol a körülötte lévő formák, rajzok egy népmese hőssé változtatják át a figurát. Úgy formálja a motívumokat, hogy a töredék is a kép főszereplőjévé váljon. Benkő Imrének van türelme, empátiája kivárni a megfelelő pillanatot, hogy igazi kontaktust teremtsen. Fotográfiáira jellemző tárgyi jelképei, a képen látható tárgyakhoz, mint jelekhez, motívumokhoz maga is társít, hozzátesz valamit. A tárgyak így más jelentést kapnak és további képzettársításokat hoznak létre. Mint például egy kubai, vagy egy európai uniós zászló, ami kitakarja az emberek fejét, bele-beleszáll az arra járók arcába, a zászló a fontosabb, elhomályosítja az emberek látását úgy, mint ahogy Robert Frank svájci születésű amerikai fotográfus Az amerikaiak (The Americans, 1958) című könyvének nyitóképén látható.

A Városliget kiállítás a rendszerváltást követő időszak beteljesületlen életútjait, a társadalom korképét az ember környezetével együtt ragadja meg. A város régi és új jeleiről, a szerves és mesterséges elemeiről, a felület és az anyag kettőségéről, a dinamikus és uralkodó színek világáról szól ez a kiállítás, ahogy azokat a külső és belső erők rombolják, alakítják. Színes képek készítésével a külföldi utazásai során már 1974-től foglalkozik. A Wostok Press fotóügynökség által létrehozott párizsi kiállításon az Ikrek című fotóesszéjéből színes képeket válogattak a kiállítás kurátorai. Benkő Imre megmutatja, hogyan jelennek meg az elmúlt évtizedek változásai, mi marad rejtve, és mi fedi el vagy tárja fel azokat. Vizuális látásmódja a társadalomról és a korról alkotott véleményének lenyomatai. A reklámok, a feliratok, az emberek öltözködése, a felgyorsult virtuális világ jelenléte a valóságban mind-mind az idealizálás legújabb és legnépszerűbb formái a mai kultúránknak, amik többnyire lepleznek valamit. Különleges színes képein a színes ruhák világából, a kor lenyomataiból eljut a szelfizők világába. A képeken belüli kontrasztokat általában környezetidegennel érzékelteti, mint például egy állatgondozóról készült portré egy csimpánzzal egy vízeséses tájkép tapéta előtt a nappaliban. A motívumok közötti kohéziókat, a tárgyak, épületek, urbanizált terek és a figurák közötti kontextusok teremtik meg. Palotai János film- és fotóesztéta 2018-as monográfiájában olvasható Benkő Imre alapos és részletes munkássága. Palotai János szerint a fotográfusra hatottak a cseh újhullám képviselői, Miloš Forman, Jiří Menzel filmjei és Bohumil Hrabal regényei. Mindig megtalálja a társadalom különleges karaktereit, a fiatal és öreg generációkban egyaránt, a társadalommal szemben védteleneket. Megértő és nem ítélkező, az abszurd helyzeteket is csak finoman jelzi, mint például az egyik 2023-ban készült fekete-fehér állóképén, ahol egy idős ember táncol egy színpad előtt és próbál a kép szélébe kapaszkodni még mielőtt eldőlne. A fotográfus alkotói mentalitása a világszemléletét tükrözi, ahogy Szilágyi Sándor megfogalmazta: szelíd irónia jellemző ezekre a művekre. Az esemény egy jó ürügy arra, hogy a tömegpszichózis változásait, a különböző társadalmi generációk érzelmi hullámzását megfigyelje. A sport és koncert eseményeken végzett korábbi fotóriporteri munkáinak köszönhetően ezeket már megtapasztalta, láttatta, hogy az emberek figyelme, érzelmei a programra koncentrálnak és nem zavarják a fényképezést. A rendezvényeken résztvevők egy része olykor rápillant Benkő Imre objektívjére, de nem érdekli őket, nem bántja a fotográfus jelenléte, mert alanyként nyíltan vállalják önmagukat, arcukat, érzelmi megnyilvánulásaikat, például amikor nyilvánosan demonstrálhatnak az utcán. Egészen mások azok a figurák, akik az elfojtott érzelmeiknek a látható jeleit a rendszerváltás előtti időszakban az arcukon viselték. Ebből a megközelítésből Benkő Imre tömeglélektani megfigyelése egy újabb társadalmi metszettel bővül, egyfajta összegzésnek is tekinthető a hosszú évtizedeket átölelő fotográfiai munkájának az interpretációja. A dokumentarista fotográfia nyelvén egyéni felfogásban értelmezi korunk társadalmát. Hasonló alkotói metódus a fotográfia történetében először August Sander A huszadik század emberei című munkájában érhető tetten a német társadalom Westerwald-vidéken élő parasztjairól, ipari munkásokról, szabadfoglakozásúakról, művészekről, munkanélküliekről és a fogyatékosokról készült portréin az 1920-as évekből. Az évtizedekig tartó munka során Sander egy előre meghatározott módszert alkalmazott. A műveinek újszerűségét a képeken látható emberek és a környezet viszonya adja. Sander fotográfiai szemlélete sokban hasonló Benkő Imre felismeréséhez, miszerint a fizikai távolság a lelki távolság hatásos vizuális metaforája is egyúttal. Sander életművében a fotó tárgya és a fényképezőgép közötti távolság a kiindulópont. Benkő Imrénél a fotó tárgya ugyanúgy az ember, mint Sander képeinél, viszont a távolság, nem csak a lelki távolság metaforájaként jelenik meg, hanem az idő távolságaként, az idő tipológiájaként. Ugyanaz az esemény, ugyanaz a helyszín, ugyanaz a Városliget egy, vagy két évtizeddel később. A fényképezés közben Benkő Imre nem távolodik el a témájától, viszont annál inkább eltávolodik az elkészült fotóesszéinek, kiállításainak, könyveinek a rendezésében, ahol több idősíkban láttatja a témáját, hogy mi befogadók az egymás mellett különböző időben, de azonos helyszínen, vagy eseményen készült képeket összehasonlíthassuk. Elgondolkodhatunk az emberi létezés mikéntjén, az idő folytonosságán, a társadalom átalakulásain és mindezek következményeiről korunk globalizált világában.

A Benkő Imre: Városliget. Budapest, 1969–2023 című kiállítás az időről és a létről szól, csak éppen Benkő Imre fényképezőgépének keresőjén keresztül. Úgy gondolom az alkotó szellem számára a legfontosabb önnön kreativitása, ennek gyakorlása, mindenféle kötöttség nélkül. A kötöttségek feloldásának módja a kiegyenlítés, amelynek eszköze a természeti törvények összessége, illetve maga az ember. Benkő Imre a teret és az időt kiegyenlíti a következetes és tudatos alkotói módszerével. Fotográfiáinak magasságát képeinek mélysége jelenti. Nem kíván szerteágazó célok után loholni, számára az a fontos, hogy mindig megmaradhasson önmaga. Benkő Imre fotóművészete az egymás és közös bolygónk iránt érzett egyetemes felelősséget táplálja, amely az alkotó belátásán és a következetességén alapul.  

Kérem, hogy fogadják nagy szeretettel Benkő Imre Mai Manó Házban látható Városliget. Budapest, 1969–2023 című tárlatának fotográfiáit és nem utolsó sorban idáig megjelent nyolc könyvét, és kívánom, hogy sok ilyen kiállítással és könyvvel ajándékozzon meg minket az alkotó a következő évtizedeiben is.

Budapest, Mai Manó Ház, 2023.08.30.                                    Molnár Zoltán

‍