‍

CSERNA ENDRE: Volt-e a családjában bárki, aki kultúrával, vizuális művészettel foglalkozott? Mi volt az első meghatározó képi élménye?

FEJÉR ERNŐ: A gyermekkor meghatározó, ha tetszik, ha nem. Diósgyőr-Vasgyárban születtem, ami akkor még Miskolctól közigazgatásilag független volt. Az 1867-ben alapított Magyar Királyi Vasmű kolóniája volt, a kor szintjén nagyon korszerűen és négyzethálósan elrendezésben megépítve, ahol minden infrastruktúra ki volt építve, amire az ott lakóknak szüksége volt a születéstől a halálig.

A lakosság összetétele, miután magyar szakképzett munkásság nem volt, német, cseh, szlovák származású szakemberekből a Monarchiából toborozták, és magyar segédmunkásokból. Családom anyai ágon a Szudéta-vidékről, illetve Temesvárról származott és települtek be, mint szakemberek. Családom kispolgárosult szinten igényes család volt. A Vasgyárban szakmai középvezetők voltak. A zene szeretete és művelése meghatározó volt esetükben, több hangszeren zenekarban, de egyénileg is játszottak, vasárnaponként vonósnégyeseztek. A képi környezet kispolgári volt. Sok családi műtermi fénykép, egy-egy vallási tárgyú olajkép vagy egyéb nem igényes dekoratív kép, szecessziós bútorzat, rendezett élet, tisztességre, morálra való, de nem vallásos nevelés vett körbe. A családban amatőr módon, de igényesen fotografáltak is. A Vasgyárban kiterjedt kulturális élet folyt. Ugyanakkor önmagába zárt élet is volt a hiánytalan infrastruktúra miatt, ami mára teljesen amortizálódott. A vizuális kultúrát tekintve amolyan kakukkfióka voltam a családomban.

Nem jártam semmilyen szakkörbe. Nem szerettem semmilyen kört (gittegyletet), csak a magam köré rajzoltat. A rajzolást – mert rajzoló, grafikus szemléletű maradtam végig – intim dolognak tartottam és tartom most is. Afféle prae-írásnak tartom. Vagyis képzőművésznek indultam volna, perspektívátlanul, autodidaktaként, szakmai kapcsolatokat nem keresve. De nem foglalkoztam ezzel, csak rajzoltam a ma már lappangó elkallódott munkákat. Nem volt fényképezőgépem közel 30 éves koromig, míg egy meredek húzással a jól fizető műszaki pályámat (épületgépész tervező voltam 1964-76-ig) felcseréltem egy kiállító terem „mindenesi” és rosszul fizető állására a miskolci József Attila Könyvtár Kiállítótermére, ahol Feledy Gyula grafikusművész utódja lettem. Ez meghatározó fordulat volt az életemben. Azonnal közel kerültem a fotográfiához nulla tudással, amit a szerencsés perfekcionista adottságaimmal gyorsított menetben és állandó gyakorlatozással igyekeztem pótolni, és megszereztem a fényképész szakvizsgát magánúton. Valamint elkezdett izgatni a fotográfiai kép az akkor már szüneteltetett képzőművészeti kép mellett és helyett. És miután fel tudtam szerelni egy professzionális fotográfiai labort és reprodukciós műhelyt a kiállítótermi feladatokhoz kötve, a munkaidőn túl el tudtam indulni képi kísérletezgetéseimmel és tudatos téma kereséseimmel, mely képek közül néhányat beküldtem az akkori Fotóművészet negyedévi pályázataira, ahol hét nívódíjat szereztem. Ez indított el közvetve a pályámon.

Milyennek érezte a magyar művészeti, illetve fotográfiai életet, amikor a pályáját elkezdte?

A József Attila Könyvtár Kiállítótermében feladatom volt a kiállítások kitalálásától, megszervezésétől, megrendezésétől, a katalógus és plakát megtervezésén át a sajtókapcsolatig minden, sokszor még kiállítási ismertető és/vagy kritika írása is a Művészet, a Magyar Grafika és a Mozgó Világ folyóiratokban. Folyamatos kapcsolatot építettem ki kezdetben ismeretlenül a magyar kortárs képzőművészet és könyvművészet jeles művelőivel. Műteremről műteremre járva megismerkedtem a legkülönfélébb habitusú művészek világával, emberi, morális tartásukkal, a civil élettől sokkal szimpatikusabb laza, de szakmailag fegyelmezett nézőpontjaival, a művészet és a létezés egyéni világképeivel. Ez volt az én nem programszerű, de mégis inaséveimnek belföldi céhes vándorlása, tapasztalatszerzése és szemlélettanulása, világképem tágításának ideje. Az Art-méter keresése. E vándorlás keretén belül olyan úton jártam, amelynek perspektívája a hétköznapok felett ívelt, még csak nem is érintve a politikát, a hatalmat, ami azért ott volt nyomasztó szürke árnyékával a szemünk sarkában, de kritikával negligáltuk, netán vörösbor mellett átléptünk rajta. A művészi látásmód volt a fontos, amiképpen a létezésre tanultam meg rálátni, a létezéssel tanultam meg viszonyt kialakítani, ami sokkal több volt, mint ma belefúlni a végtelenül populárisan átpolitizált életbe, ami szellemileg hervasztó volt, olyan, mint a lehúzó, megfojtó tőzegláp.

Arra a létezésre és létgyakorlatra láttam rá, amit a hely súlyosbított, nehezített, értelmetlenül szétfeszített. Megtanultam képet nem csak nézni, hanem látni és olvasni. És megtanultam meglátni a didaktikus és pláne farizeus morált a hétköznapi pragmatikus élet és a lét viszonylatában. A képzőművész szakmának pontos önképe volt magáról. Hatalmi KRESZ-táblák nélkül is tudta ki a tehetség, kire kell odafigyelni és ki az, aki túllép önmagán, mert rövid a karja, de nagy az ambíciója. A szakma meghatározó „tőkesúlya” tisztában volt a gondolkodás és kifejezés fontosságával és ezzel ellentétben a hatalom manipulációival. Tudták ki hol áll a szellemi „versenyben”. És ezt valamiképpen a hatalom is akceptálta, vagy pontosabban kihasználta / használta. Ha valaki nem direkten és egyértelmű jelekkel politizált a képeiben, hanem a művészet eszközeivel kissé elemelte a hétköznapoktól a létezés felől opponált, akkor a „három T” talán nem is figyelt rá, mert a képzőművészet mint magaskultúra nem volt a tömegkultúra által „olvasható”, tehát nem volt ezen a módon veszélyes. A képzőművészek általában nem kedvelték a fotográfiát, mert nem tartották autonóm módon való teremtő médiumnak az eszköz kötöttsége miatt. Habár használták munkájuk során, erre sok a régi példa. A ’60-as évek vége felé történt ebben újabb változás a fiatal képzőművészeknél és a már korosabb Kondor Bélánál. A magyar művészet véleményem szerint zárvány maradt ’45 után. Nem tudott kapcsolatot teremteni / tartani az európai művészettel szándékai ellenére sem, hacsak el nem vándorolt. Itthon sokkal nagyobb nyomás alatt jöttek létre a művek, mint az összehasonlíthatatlanul szabadabb európai körülmények között. Ezért is használom a „Keszonland” metaforát sok képem címében. Sokan úgy tartják, hogy a magyar művészet „követő” művészet. Megkésve követte az európai és a világ művészeti vonulatait kb. a ’80-as évek végéig. Lehet, hogy utóbbi nézet nagy általánosságban igaz, én azonban azokra az itthoni csúcspontokra figyeltem, amelyek pontosan a hazai viszonyok miatt és abból kiindulva, annak nekifeszülve alkottak unikálist, európai rangút. Ez ugyan nem segítette valódi helyükre e művészeket, mert az európai gondolkodástól nagy valószínűséggel idegen a belső lefojtottság ellenében való alkotás, nem értelmezhető ennek inspiráló hatása. Nem segít ebben az európai nyelvek közötti magány sem. Európa széli szákutcás helyzetben voltunk és maradtunk. Ezt a helyzetet írja le Bibó István világosan. A fotográfiával a könyvtár (munkahelyem) könyvein keresztül találkoztam és gyűjtöttem is a ’45 előtti, vagy az 1900 körüli és előtti fotográfiát bemutató könyveket. Először úgynevezett könyvpremierek rendezésén keresztül találkoztam fotográfus kollégákkal. Azután úgy, hogy pályamunkáimat követően meghívtak, legyek a Fotóművészeti Szövetség tagja, jelentkezzek és felvesznek. Ebben Gera Mihály volt az iniciatíva. Anno még nagyon fontos volt, hogy egy szakmai szervezet, mint egy céh befogadja az onnantól fogva művészt, aki így a szemléletével „igazoltan” elvált az amatőr fotográfiától. (Ma már az a „művész”, aki magát annak tartja. Igaz, ehhez kellet a mindent kaotikusan átíró „rendszerváltás” a hirtelen kinyíló világ, a globális tágulás, a digitalizáció és vele a kép inflációja, amint a képek tömege a nagy digitális káoszban szinte hulladékká válik.) Ami nem új jelenség, de a globalizáció „pillanatában” vált világossá, általam is megtapasztalttá filozófiailag is a tömegkultúra jelensége, az addigi művészeti, szellemi értékek át- és leértékelődése. Mint nem közösségi ember sohasem ismertem meg a fotográfus kollégákat csak néhányukat a néhai Török László jóvoltából Salföldön - a nekem nem szimpatikus megélhetési „workshopok” alkalmával, ahol igencsak feszengtem a képeimről tartott „előadásaim” és bemutatóm során. Frusztráló hatása volt rám az, hogy nem adható elő – pláne nekem, mint rossz előadónak – a képcsinálás (teremtés) megelőző gondolati időszaka, vázlatai, a pragmatikus „képcsinálás” magányossága, önmagát is alakító/átalakító fázisai. Szóval a kép létrejötte előtti gondolkodás. Viszont Salföld és a környezet szép volt, a büfé jó volt és néhány kollégával is megismerkedtem. Valamint szintén T.L.  jóvoltából kerültem be az „Első alkotó csoportba” és a csoport kiállításaiba. Itt szükséges leszögeznem, lényegében mindig a képzőművészethez, képzőművészekhez kapcsolódtam a ’89-’90-es „törésig” , majd utána már csak magamhoz, míg 2005-ben önmagamba emigráltam. Fontos számomra a ’89-’90-es „törés”, ami szinte minden kollégát mélyen, vagy szerencsére felszínesen önkéntelen pálya módosításra késztetett. Máig művészetszociológiailag feldogozatlan, kit hogyan érintett a „rendszerváltás” kényszerpályája. Miféle egzisztenciális töréseken haladt keresztül a művész társadalom.

Külső segítséggel és két év nyomasztó munkanélküliség után kényszervállalkozó lettem és óriási szerencsével mérsékelten sikeres. Megtanultam teljesen különváltan működtetni anyagi és szellemi egzisztenciámat. Valamiféle működőképes „skizofréniának” tartom a 1989-2005 közötti tizenhat évet, amiből az mentett meg, hogy ’87-’89-től visszatértem az egyedi autonóm grafikához és montázshoz. De mindig is outsiderként éreztem magamat, mert a fotográfusok képzőművésznek, a képzőművészek fotográfusnak tekintettek. Azt hiszem ez máig is így van.

Milyen alkotók, gondolkodók munkái inspirálták a pályája során? Volt egy olyan kortársa / kortársai, akikre felnézett?

A képzőművészet, a fotóművészet és a filozófia múltjához kapcsolódtam, mint egy diák, aki tudja, sok a tanulnivalója. Az 1900 utáni képzőművészeti izmusok izgattak, amint a fotográfiában is a korai fotográfusok foglalkoztattak. Az volt a meglátásom, hogy a XIX. sz.-i fotográfia történetében szinte minden kísérlet, szemléleti nézőpont kialakult, ami a mai fotográfiát is jellemzi. Ösztönösen vonzódtam a XIX.-XX.sz fordulójának és a következő évtizedeknek időszakához, mert olyan szellemi pezsgést találtam meg bennük, amit a kortárs művészetben az állandó útkeresés ellenére sem. Az említett időszakok akár a képzőművészetben, akár a fotográfiában kifelé nyitottak és aktivak voltak, míg a ’60-as,’70-es évektől érzékelhető volt a fokozatosan atomizálódó magyar társadalomban a művészetek befelé fordulása. Sajnálatosnak tartom, hogy a magyar fotográfia művészettörténetének kerete és definitív nyelvezete nem alakult ki a kísérletek ellenére. Merőben más közegből indult a fotográfusi pályám, mint a kortársaimé, akiknél – én úgy látom – meghatározó volt a sajtófotográfia, amelyből kitörni igyekeztek személyes vonzalmaikkal és témaválasztásaikkal. Ez nem volt rám hatással. De riasztó volt számomra az állandóan napirenden lévő belső vitaszerűség, ami az „objektív” és a „manipulatív” szemléletek szószólói között folytak. Azt tartottam, hogy az objektív fotográfiai is „manipulatív” a szem látásához képest az optikának a szemtől eltérő tulajdonságai miatt és maga a képkivágás, a nézőpont és az expozíció kiválasztásának pillanata is lehet akár manipulatív is. És mi a manipuláció a fotográfiában kémiailag, optikailag, a laborálást, anyaghasználatát és nézőpontjait illetően, amikor a fotótörténet telve van vele és ha az az adott képi kifejezést a beavatkozás (manipuláció) segíti. A manipuláció nélkül a fotográfia nem tartana ott, ahol most. (digitalizáció már önmagában) A létrehozott kép belső szándéka, ereje, kifejező képessége, szellemi innovációja, stb. a lényeges. Ezek a viták lezajlottak a képzőművészetben is a technikák bővülésekor is a hagyományos technikák rovására.

A magam részéről pld. vonzódom a gondolat, a kéz és az eszköz közvetlen kapcsolatához a tollrajz, rajz technikáján keresztül, mint az írást megelőző állapothoz. A fotográfiában pedig megint csak a gondolatnak a reflexióján keresztül a kép szubjektivitásáig és az azt segítő technikai vagy „manipulatív” eszközökön át a végső képig. De hát csak ez a pár mondat is messzire vezető gondolatsort eredményezhetne, amire itt nincs mód. Susan Sontag és Roland Barthes, valamint néhány magyar fotóelméleti könyv inspirált az európai filozófia inkább esszéisztikus francia írásain keresztül, mint pld. Pascal, Cioran és még sok nevet leírhatnék. Az alapvetően introvertált adottságaimhoz nem passzolt a kapcsolatépítés. Viszont következik belőle és az élettapasztalataimból kialakuló/kialakult szkepszisből is az a nézőpont, hogy az élet és a halál közé komprimálódott emberi létezés felől szemlélem a pragmatikusan is elfuserált életet, holott benne van, benne lenne a lehetőség egy morális, fogyasztásilag is visszafogott, értelmes és művelt szellemi élet megteremtésére, amire az evolúciós tanulságai alapján is képes volna – ha. Pld. a kooperáció korai evolúciós megtanulására gondolok, amit mintha elvesztett volna az ember.

És itt kezdődne az ideám, amit pont az életemben exponenciálisan megszaladt népesség növekedés tett semmissé, és ami vele járt. Szomorú tanúja vagyok a történéseknek aktualitáson innen és túl. Ez jelentősen elhervasztja amúgy sem izmos ambícióimat a művészetek és az élet napi gyakorlatának kapcsolatát illetően. A művészetek, de a szellemi élet maga is visszasorolódott valahová, ahol nem szerettem volna látni. Tehetetlen szemlélődő vagyok.

Hogyan gondolkozott fotografikus munkáiról? Milyen célok vagy milyen képi kommunikáció vezérelték?

Mindig is belső szempontok vezéreltek. A létezésem önmagában is szűkös volta felől szemléltem a világot, amit a magyar provinciális kisvilág még csak súlyosbított. Ebben keletkeztek a képi reflexióim. Önmagam érzelmi, pszichés viszonyát fotografáltam és rajzoltam az élettel szemben. Bármilyen téma esetén. Akár dokumentatívan, akár szociografikusan, akár a belső világ átírt, szubjektív kivetítéséről volt szó. Erre a típusú fotográfiára mondták az „objektív” szemléletű kollégák időnként, hogy „lila” egy sajnálatosan napi megélhetési szintű alkalmazott fotográfia gyakorlása felől, amit persze megértek. A művészetek mindig is a létezéssel és annak gyakorlatával szemben perlekedtek, csodálták, opponálták sokféle nézőpontból, idealizálták vagy szorongtak tőle. Én ezekben a nézőpontokban éreztem magam jól/ rosszul, ami kissé oldalra ellép a típusos fotográfiai szemlélettől. Vagyis inkább az eszköz használat köt inkább a fotográfiához, mint a színtiszta fotográfusi véna. Egész életem és művészi létem fragmentumok sora, mint eltört üveg cserepei, melyet az idő úgy egalizált, mintha a fragmentáltság létezésbe beágyazott darabkái hiányok nélküli folyamat lenne, miközben nem az. A fragmentált darabkák, mint az idő gördülése folytán összetört tükör darabkái tükrözik a velem történt eseményeket. Minden képem reflexió, mely ha művé válik, akkor más reflexiók és a kor tükrében interferálnak, értelmeződnek, torzulnak jól és rosszul az eredeti szándékhoz közel vagy távol. De ez a művek sorsa. Olyasmi ez, mint egy metaforikus tükörszobában tükröt tartani a tükörnek. Mintha a valamikori Vidámpark (a legvidámabb barakk?) „Elvarázsolt kastélyában” járnék. Nem így éltem meg. A fragmentumok, mint életem és munkáim montázs (és nem kollázs) darabkái. Minden képem naplószerű is reflektív értelemben. Az írás más „epikus” képi formája. Ilyetén nem korszerűek. De nem is kapaszkodom a nekem kiüresedőnek vélt korszerűséghez, az esztétizáláshoz, az olyan, mint ha típusú gondolkodáshoz. Az egyedi toll és ceruza rajzaimat, montázsaimat, fotográfiáimat és a reflektív kvázi naplóimat és kezdeti szövegeimet (1979-től 60 kötet) meggyőződésem szerint csak egyben, együtt lehetne értelmezni még akkor is, ha egymással nincsenek is pontosan szinkronban. Az értelmezésnek ilyen egységére, retrospekciójára aligha van esélyem. Úgy vélem a képeimben megjelenő oppozíció, reflexió némiképpen tükrözi a személyes irodalmi, képzőművészeti, természettudományos és netán filozófiai érdeklődésemet és ez némi lenyomatot hagy a képeken. Habár véleményem szerint nem ábrázolható sem az irodalom, no pláne a filozófia képeken autonóm módon, csak illusztratívan. (Remélem ez utóbbit elkerültem.) Ez okozhat némi olvasási diszkrepanciát az egyszerű asszociáció helyett. A ’80-as évek művészete csalódott a művészet és a közönség kapcsolatában és a művészetek „hatékonyságában. Ezért befelé fordult. Szkeptikussá vált. Hegyi Lóránd hipotézisét – és rajta túl is - magamon is megéltem és megélem. Az élet és a művészet értékrendje mindig is élesen elvált egymástól, de ezek azt hiszem mindig is mások voltak. Ezek okozták időről időre a csalódottságot, majd az újbóli nekirugaszkodásokat. Nem tudományos kísérletek analíziseként, hanem tapasztalatként jutottam ehhez a felismeréshez. A világ és életünk válságaira a művészetek válságai és útkeresései volt a válasz. Ezek termelték ki a legkülönfélébb „artokat”. Ennek a folyamatnak nincs vége. A kultúra a válság kvázi levezetője és erre rakódik rá a pszeudo kultúra és fut mellette a mindent elsöprő tömegkultúra. „ ...az élet és a művészet között nincs átvezető ösvény , csakis az individuális érzékenység és a katarzis, melynek kivételes pillanataiban művész és befogadó egyaránt a világmindenség drámaiságát éli át.” (Hegyi Lóránd: Új szenzibilitás.) De jó lenne, ha lenne ilyen pillanat. De úgy vélem ettől az (ingatag) ideától már ellépett a világ, elhangolódott a létezés. Új teóriák radírozzak ki már a közelmúltat is. A kiállításmegnyitók – bármelyik – mindig idegesítettek. Az ott megjelentek többségének a képekre vetett pár másodperces „turista nézése”, amitől semmi értelmezés, asszociáció sem várható. Ez jó esetben egy KRESZ tábla értelmezésére elegendő. E téren nem csak mint kiállító művésznek, hanem mint egykori kiállításrendezőnek is hosszas tapasztalataim vannak. Megtapasztaltam ilyenkor a félreértésből született sikert is. Úgy vélem a képíráshoz még messze nincs megfelelő képolvasási módszer. Kiállításaim mindig úgy jöttek létre, hogy valaki felkért rá. Vagyis nem ambicionáltam a sok kitalpalt kiállítást már csak a kiállítás rendezői múltam tapasztalatai felől sem. Én ezt – bocsánat a kifejezésért – valagrázásnak tartottam, afféle kiállítási számmisztikának, imádatnak, amitől nem áll elő minőség. Nem tartom szempontnak a sok kiállítást, az ilyen-olyan hírekben való szereplést. Egyáltalán a szereplést. Van is negatív hasznom belőle. A nem ismertség! És ez olyan nagy baj lenne? Nekem nem. De van egy kivétel. Az 1991. évi Ernst Múzeumbéli Organon című kiállításom, amiben az első késői képzőművészeti kiállításommal szerettem volna megérinteni a már eltávozott egykori képzőművész kollégáimnak a lábnyomát. És valami hasonló gesztusnak szántam a Magyar Fotográfusok Házában 2005-ben megrendezett Üzenőfüzet című kiállításomat kedves, de holt íróimnak, művészeknek, volt barátaimnak adresszálva a képeket, amikkel már nem a kortárs nézőimnek tudok / akarok „üzenni”. „Üzentem” nekik a túlpartra, miként érzem magam itt, ebben a szellemileg elsikkasztott világban. És utána, még ott a kiállításon és magamban úgy döntöttem, abbahagyom a fotografálást minden aktív invencióm ellenére – és önmagam meglepetésére.

Milyen módon választotta ki témáit és ezek miképpen különböztek képzőművészeti alkotásaitól?

A képeket az élet belső nyomásának ozmózisa és az intuíció teremtette. Először gyors vázlatokban és írásban, hogy ne vesszen el az „ötlet”. És azután egymást is inspirálták. Plusz az olvasmányok. Tehát van bennük epikus vonás. A különbség rajz és fotográfia között azt hiszem a technikából következik, de ami összefogja őket az a montázs szemléletem és a reflexióim. A fotográfiáim, főleg a „csendéletek” és a montázsok (nem kollázsok) montázsszerű komponálása azt hiszem nyilván való. Más történet a külsőre is más világú tollrajzok szálkássága, valóságon túli organikus szürrealitása, a vonalnak az íráshoz, a prae-íráshoz való közel állása, amikor a gondolat a kéz szeizmografikus mozgásán keresztül kerül tussal, ceruzával ösztönösen, tudatosan, mediálisan az inspiráló művészpapírra, mint a valóság érzelmileg/értelmileg és költőien átírt lenyomata, áttéte.

Mondhatnám azt is, hogy a témáim választottak ki engem. Összegezve, szerintem nem válnak el a képzőművészeti és a fotográfiai alkotások egymástól akkor, ha a pszichét tekintem centrumnak, elismerve azt, hogy formailag különböznek. Egy közös kovász a kezdetük.

A honlapján többször említésre kerülnek többéves hiátusok, mely időszakokban nem alkotott, publikált. Ezeket a helyzeteket a kényszer szülte vagy tudatos „visszavonulások” voltak?

Könnyű helyzetben lennék, ha pszichoterapeuta lennék. De van egy válaszom annak, aki a komolyzenét ismeri. A név Schumann, aki periódusokban, úgynevezett műfaj bokrokban alkotott, talán lelki okok miatt is. A kedv és a kedvetlenség periódusaiban leledzem én is, de ezzel csak leegyszerűsítem a folyamatot. Hosszabb sorozatok vagy más műfajban való hosszabb munka után keletkezik egy űr, amit hagyni kell kifutni. Meg kell várni amíg az „űrt” újra betölti az intuíció és vele a kedv is. Nem kényszer szülte helyzetek voltak a szünetek és nem is tudatosak. Inkább rám jellemző hullámzásnak gondolom, de itt meg kell jegyeznem azért, hogy a ’90 utáni merőben más szellemi/anyagi egzisztenciális helyzet erősen visszafogott, befolyásolt. A fotográfia, a rajz, a montázsok és a reflektív „naplóírás”, azaz a különböző műfajok amúgy is teremtettek egymás közötti szüneteket. (Ez az életkorral, a perspektíva szűkülésével lassan már csak a reflektív „naplóírásra” korlátozódom – mint „pszichoterápia”.) Minden megnyilvánulásom a létezésnek próbált nekifeszülni. Ezért is fordul elő, hogy a vesztes és az áldozat (az én) keverednek sok képen. A létezés lelki és szellemi egzisztenciális értelmében, a helyes, a jó, az értékes, a progresszív, a morális irányában mozdulva. (Most ahogy elmondom ezeket a szavakat, aligha tudnám őket újra definiálni a mában.) Annak a létezésnek feszültem neki, ami a születés és a halál közé ékelődve nagyon szimplifikált életet élt, holott elméletileg és döntően szellemi életet élve akár tágas is lehetne – de nem az. Vagy ez az én javíthatatlan illúzióm? Idealistaként, meghatározóan a szellemi, a gondolat, a már kipróbált művészi értékrendre próbáltam támaszkodni és azt némi innovációval meghaladni. Igy képzelem. De itt, ahol élnem kellett a „magyar kisvilágban, a történelmileg retardált viszonyok között, erről zavartalanul szó sem lehetett. Teremtettem tehát magam köré egy zárt ablakú G.D. Friedrich-i műterem cellát, alkotó védelemül. Innen szándékoztam „opponálni” a képeimmel és publikálásra sohasem szánt „naplóimmal”. A csendélet műfajára találtam rá és használtam fel a fotográfiáimban, azokat jelentősen megváltoztatva, eddig ismeretlen tartalmakat bízva rájuk, arra, hogy az érzelmi / gondolati állapotomat, reflexióimat belerejtsem a képekbe a tudatosság, az intuíció és a tudattalan pillanatnyi vegyülékének közvetítésével. Önmagam és a helyem keresése volt a világos / homályos cél az ellentmondásos viszonyok között. Azt hiszem a belső lelki / szellemi pozicionálás keresése sohasem ér véget amíg élek.

Autodidakta pályámat szisztematikusan és fragmentáltan úgy jártam végéig, ahogyan a megtermékenyült petesejt végigjárja az élet keletkezésétől számított 500 millió éves utat , az összes evolúciós fázist az anyaméhben. Így jártam végig a képzőművészet és a fotográfia evolúciós fejlődési stációit fokról fokra, míg ösztönös vonzódások és elutasítások, nekem tetsző, de nem követhető bár szeretett egyedi utakat bejárva megpróbáltam eljutni önmagam egyéni útjának felismeréséig.  A megkésettség jegyében. Műfaj bokrokban alkottam, nagy szünetekkel, újra és újra kezdésekkel (mint pld. Schumann). Hol fotográfiát, hol grafikát, hol montázst, hol a kvázi naplót, hol a semmit karcoltam a „depressziós” gödreim falára. Ezt a „barbizoni” tájat hagytam magam után. Az introvertáltságomból kilépni ritkán tudtam és ez a visszahúzódó alkat nem segített a pályámon. Alkatomat, mint az árnyékot átugrani talán nem is tudtam volna. A képzőművészet felé való késői újranyitásom(’87-89) mint megkésett „expanzivitás” találkozott a „rendszerváltás” egzisztenciális sokkjával és a kiteljesedett befogadói passzivitással. A művészetek és a szellemi élet ekkor sorolódott hátra, vált sokadlagos kérdéssé, váltott defenzívába, ami tart a mai napig a 2010 óta drámaian és tudatosan kettészakított országban. Ezzel nem állítom, hogy ’90 előtt a művészet és a szellemi élet a helyén volt, hiszen a hatalom akkor is csak használta a maga politikai céljai szerint, mint farsangi ruhát. (Egyik rajzom címe: „Minden hatalomnak vitézkötés a péniszén a művészet.” 2005.) A natúr, lecsupaszított anyagi egzisztencia mindent elural kényszerből is, történelmileg is. 1990-ben jól látható volt számomra, hogy az autonóm képek világának és addigi értékrendjének vége van. Életem anyagi és szellemi egzisztenciája kettétört. Nagyon nehezen tudtam megkapaszkodni a sodrásban úgy, hogy világossá vált számomra az anyagi és a szellemi egzisztenciám éles szétválása. Meg kellett tanulnom működtetni az „egzisztenciális skizofréniát”. 2001-05 között létrehoztam az „Üzenőfüzet” c. sorozatot és Gera Mihály segítségével az azonos című könyvet utolsó fotográfiai gesztusként és erős szkepszissel. Újra egyesíteni magamat csak 2005-ben tudtam úgy-ahogy, abbahagyva a „magyar kapitalizmus építését”, mint korábban a „magyar szocializmusét” is. (A valódi definició a jövőé.) Hetvenhat év után az értékrendi alászállásban négy fal közé zipzároztam magam kételyekkel kifestve a „műterem cellám” falait. 2005-től „csak” rajzolok és montázsokat készítek. Ez folyik ma is annak ellenére, hogy teljes képzőművészeti anyagom is múzeumba került. A képzőművészettel és a magammal való birkózás a hátralévő időre pont elég. Mindig is gondot okozott, hogy a szakirányú specializálódás egyfajta önfeladással, bezárkózással jár. Holott túl sok minden érdekel és túl kevés már az idő. Felerősödött bennem, mint gyerekben az örök kérdezés, a kérdőmondatokban való gondolkodás, ami egyik munkámnak is címe lett: „Orvosság-e a művészet a halál ellen?”

Mit tart a legfontosabb munkájának?

Minden munkám közel áll hozzám műfajoktól és a minőségüktől függetlenül. (A weboldalamon teljes leltár található a jónak és rossznak vélt képeimből, mert minden rossznak tartott kép is tanulás.) Minden kép egymásból keletkezett még, ha lóugrásszerűen is. Azt értem ez alatt, hogy a műfajokon belül számos utat nyitottam magamnak a valamikori folytatásra, mely azután abbamaradt. Miután van már távolság köztem és a képek között, némileg elidegenedve nézek rájuk és csodálkozom rajtuk. Mintha nem is tőlem származnának. Különösen a mai már passzív időszakomból nézve. A képeimet nézve a fontosság érzése már csak kizárólag csak belső ügy. Létrejöttük után a sorsukat – még ha elhelyezésükről gondoskodtam is – már merőben szkeptikusan látom a közeljövőre nézve is. Ebben semmilyen negatív utópia nincs. Elég csak az előállott túlnépesedésből eredő ezernyi ágas-bogas problémahalmazt racionálisan extrapolálni rövid- vagy középtávon ahhoz, hogy sötét kép jelenjen meg előttem. Jó lenne, ha tévednék.

Miért döntött úgy, hogy abbahagyja az alkotást?

Ez nyilvánvalóan az állandóan felszínen levés szkepszise – és sokkal mélyebb történés. Idézek a publikálásra sohasem szánt „naplóm” egy bejegyzéséből, aminek alcíme: Az elhangolódott létezés.

Fiatalon, a hatvanas évek közepétől úgy gondoltam, hogy a képzőművészeti képet a személyes, belső szellemi és lelki igény hozza létre, valahogy úgy, mint a ~30-40 ezer év előtti barlangrajzokat, festményeket, sziklarajzokat. Úgy véltem, hogy a kép szellemi és esztétikai produktum, világképet, gondolkodásmódot hordoz és morális aurája is van. Reflektív a világra az adott kor kulturális és szellemi szintjén, amiben élünk és opponál is vele, mert kényszerül. Létlenyomat. Sikere az értelmezés síkján van, s ehhez rendelt esztétikai izgalmat hordoz. (És nem fordítva.) Erősen kapaszkodtam abba, hogy a jelentős művészek kimagasló értékét – azt, ami örök –, az időtlen vívódás adja, ami az esztétikumon túl, de azzal egységben az etikai értékek felé haladva fejtettek ki. Idealizáltam a képzőművészetet és benne ösztönösen választott „mestereimet”. Miért? Mert a fiatalon megtapasztalt politikai-társadalmi közegtől való ösztönös-tudatos és talán alkati elhúzódás a művészetek felé tolt el törvényszerűen. Azért, mert a művészetekben találtam meg azt a nézőpontot, amely képes volt a szürke hétköznapok és az egysíkúan átpolitizált világ fölé emelni és a gondolkodásomat a valóságtól elemelni. A művészetek alkalmasak voltak az egyéni világkép lassú megtanulására, kialakítására, mely igényesebbre sikeredett, mint azt a hétköznapok igényelték volna. Úgy gondoltam és gondolom, hogy a művészi alkotás közbeni bonyolult és a művön túli gondolkodás sokkal többet enged meg tudni az életről az emberről akár a transzcendencián is túlmerészkedve, amire támaszkodhatok a középszerű, provinciális és szervilis hétköznapi élettel szemben. Mint kezdő idealista úgy gondoltam, hogy a már eleve elpusztítottan megtapasztalt szellemi élet, fizikai és emberi környezet az idők folyamán belső erejére, vágyaira, rejtőzködő vitalitására támaszkodva mégiscsak regenerálódni fog és maga alá gyűri az ostoba, szürke, mindent eluraló szimplifikáló politikai gondolkodást. Azaz a kvázi kispolgár élete és a társadalom egésze tartalmilag kissé megemelődik, az értelem és a ráció a helyére keveredik, Kelet-Európai provinciális létünk ellenére. Idealizmusom mellett egyre erősödött kritikai hajlandóságom is és a hetvenes évek végére be kellett látnom, hogy egy történelmileg létrejött retardált szellemi zárványban élek/élünk rendszereken és történelmen átívelően, amiből aligha lehet kitörni. Legfeljebb torzulásból torzulásba. A művészet és a személyiségfejlődés hullámzó és kanyargós évtizedeit bejárva rá kellett jönnöm, cselekvéseim hajtóereje az állandó oppozíció mellett az elmúlással való oktalan szembeszegülés is. Ezt próbáltam képeim létrehozásával kifejezni is és kompenzálni is. De örök kérdésem mára csak megerősödött, orvosság-e a művészet a halál ellen a tömegkultúrában? Azt a világkép halmazt, ami elém tárult az idő folyamán alapvetően színezi a létezés drámája, életünk, életeink végessége, befejezetlensége, megemészthetetlensége, egymásra rétegezettsége és megoldhatatlan problémáinak önsorsrontó hordalékká az ösvényen, amin járnom kell. Ez fárasztó és ki tudja meddig vonszoljuk magunk után régi megoldatlanságainkat. Tömeg és műveltség viszonya egyre megoldhatatlanabbnak tűnik, amiben képeimmel együtt feszengek rossz közérzettel. Provinciálitásunk a globalizáció közben is tovább meszesedik ránk. A művészeteket alkalmi, pillanatnyi érdekek mentén „menedzselik”. A mindenkori hatalom a művészeteket mint büszke vitézkötés (a nemi szervén) használta és használja ma is. Belső igénye a műveltségre a széles látókörre sohasem volt és ez tartósan kivetül a társadalomra is. „A tudomány és a művészet nem szolgálhat senkinek. Önmagáért van. Nem lehet a vallás szolgálólánya, sem a politika meretrixe.” - mondja Kodály. Úgy vélem, hogy a művészetek a huszadik század második felében már eljutottak önmaguk teljes körű analíziséhez, az elemekig ható lebontásig és az elemek széleskörű variálásával, újra össze szerelésével valami tanácstalan eklektikáig. Nem látható, hogy e folyamat végén mi rakható össze hitelesen az ilyen-olyan - artokon, eklektikán (útkeresésen?) keresztül haladva, amin ráadásul az ilyen-olyan „kánonok” vágnak rendet, holott szerintem ma nincs olyan koherens eszmerendszer, mely (melyek?) mentén a magyar kisvilágban, az Európa széli zsákutcás helyzetben valamilyen egyezményes szellemi rendet lehetne teremteni a poszt-poszt-posztban.

2005-ben abbahagytam a fotografálást meglévő invencióim ellenére és 2021-ben a képzőművészetet is, holott sok kép készül a fejemben (a sakkozók játszmáihoz hasonlóan) és időnként önmagam kedvetlenségén átlépve meg is valósítom néhányukat magamnak, ha nagyon fészkelődnek a fejemben. Fotográfiáimat, képzőművészeti anyagomat, írásos dokumentumaimat és „naplóimat” elhelyeztem múzeumi körülmények közé és a levéltárban. Ami életemből fontos történés az megtalálható a www.fejererno.hu oldalon a képeim sokaságával együtt. Ami nincs ott, az nem is érdekes. (De abban sem vagyok biztos, hogy ami ott van, az érdekes.)

Mit gondol a (képi) kultúra jövőjéről? Hogyan látja a kortárs magyar művészeti közeget?

A jövőjéről? Csak a közelmúltját és a jelenét látom, egy huszadik századi ívet az elejének fokozott kreativitásától a mai XXI. századi digitális világ képinflációjáig, ami nagyon erős képi devalvációt kelt bennem a kulturális múltamat illetően akár a képzőművészetet, akár a fotográfiát nézem. A fotográfiában egyfajta ismétlődést látok, ami a fotóművészet múltjának alig ismeretéről tanúskodik.

A fotográfiai kép a XX. sz. közepétől a történetek állandó képi hitelesítésében „vergődött” (sajtófotó), amiből új témák keresésével igyekezett kilépni és újra fogalmazni magát. Illetve ezen túllépve elindult egy képi kísérletezés, ami akár a szubjektív dokumentálást is meghaladóan próbálta újrafogalmazni a fotográfiai kép lehetőségeit, mint elenyésző kisebbség. (Nem is tudom hogyan definiáljam?) Ebből és a mindent átjáró képi digitalizációból és az ezt kisérő tömegkulturális szokások nyomása felől a képi és gondolkodási szimplifikációt és újabban a dezinformálást látom erősödni. Az ék egyszerűségű képet igényli a tömegkultúra, amit két-három másodperc alatt fel lehet fogni. Ami ettől bonyolultabban gondolkodik életről / halálról és ami közöttük feszeng, azt csak nagyon kisszámú kortársi közönség keresi, amely egyébként is heterogén műveltségű. Gondolom mindig is lesznek a képek nyelvén beszélő képkészítők, akiknek még beszűkültebb viszonyok között kell létezniük. Ezek számát nem látom csökkenni, sőt. (Talán pontosan ellenreakcióként?) De nem bizonyos, hogy alkalmas vagyok bármiféle átfogó rálátással bírni és véleményt alkotni - a négy falam között faltól falig sétálva - a kortárs képi művészetekre.