A gyűjtemény olyan nagyszerű fotográfusok képeivel dicsekedhet, mint Berenice Abbott, Manuel Álvarez Bravo, John Baldessari, Sophie Calle, Henri Cartier-Bresson, Duane Michals, Josef Sudek, Joel-Peter Witkin.

A kollekció eleinte csak lassan növekedett, többnyire a barátoknak és a családtagoknak köszönhetően. Később a gyűjtés összefonódott Madeleine Millot-Durrenberger mindig mozgalmas életével, amelyet női sorsa és militáns elköteleződése táplált. A közönség az utóbbi negyven évben folyamatosan ismerhette meg az egyre bővülő gyűjteményt egész Európában, legutóbb például a mulhouse-i Biennal of Photography alkalmával.

Madeleine Millot-Durrenberger számára a gyűjtés időtlen játék, amelyet bizonytalanul, botladozva és kísérletezve játszik, miközben folyamatosan versenyt fut az idővel. Hasonlóan ahhoz, ahogy Marcel Proust ered híres regényében Az eltűnt idő nyomában című nagyregényében: „Az emlékekről, amelyeket a felhalmozott műalkotásokban keres a gyűjtő, muszáj beszélni, muszáj őket megmutatni, felfedni, megosztani. A kollekció harc a világ dolgainak szétmorzsolódása ellen.”

Madeleine Millot-Durrenberger gyűjteményében olyan fotográfiákat is találunk, amelyek fiktív világokat ábrázolnak és hoznak létre, valamint olyan sorozatokat, amelyekből mély művészi koncepciók bontakoznak ki.

Christian Gattinoni interjút készített Madeleine Millot-Durrenbergerrel az Exporevue számára az első gyűjteményeket bemutató virtuális művészeti portál nyitása alkalmából.

Christian Gattinoni: Mi volt a gyűjteménye legelső képe?

Madeleine Millot-Durrenberger: A Carol Marc Lavrillier vezette 666 Galéria első kiállítása után, Rasi, egy politikai menekült laoszi fotós a következőt jegyezte meg, amin nagyon meglepődtem: „Most, hogy bekerültem egy galériába, biztos minden hónapban kapok majd fizetést.” Mintha még a 19. században élne. Az anyagi helyzetéből kiindulva, elhatároztam, hogy vásárolok tőle egy képet. Ezután Rasi számos más művésszel is összehozott.

C. G.: Mikor érezte azt először, hogy a gyűjteményét meg kell mutatnia a világnak?

M. M-D.: Már a kezdetek kezdetén kialakult bennem a vágy, hogy megismertessem a képeimet. Akkoriban a birtokomban volt két fotó Rasitól, Jun Shiraokától, és ugyanennyi Ian Patersontól. Azonnal tudtam, ha meg akarom a képeket mutatni a közönségnek, kiállításokat kell rendeznem. Ezért kölcsönkértem művészektől képeket a kiállításokhoz, és köteleztem magam, hogy minden kiállított fotóstól megveszek legalább egy új képet. Könnyen el is fogadták ezt a feltételt. A művekkel kapcsolatban és körülöttük kialakult találkozások, a közös élmény és a barátság motiváltak. Később, vasárnap délelőttönként brunch-öket szerveztem, és ott mutattam meg a legújabb szerzeményeimet. Szeretem, ha minél több mű van birtokomban egy fotográfustól, hogy az egész művészi világát bemutathassam. Közel ezer képet gyűjtöttem eddig össze mintegy száz művésztől, mindegyiktől legalább húsz fotót, így húsz, harminc képből tudok már monografikus kiállításokat rendezni. Nemrégiben vásároltam meg Tom Drahos három munkáját a Contre-Culture című sorozatából, tehát bemutathatom, hogy milyen utat járt be a 80-as évektől, az összegyűrt újságoktól a legutóbbi digitális képekig. Igyekszem figyelemmel kísérni egy alkotó pályáját, ezért minden sorozatból három képet megvásárolok, mert számomra nagyon fontos és szimbólumértékű, hogy megértsem egy-egy sorozat szellemiségét.

C. G.: Vezetett már valamikor galériát?

M. M-D.: Strasbourgban, a Katedrális téren egy fotókelléküzlet tulajdonosai két évre rendelkezésemre bocsátottak egy helyiséget 1987 és 1989 között, ami különleges formája volt akkoriban a mecenatúrának. Kihasználtam, hogy hozzájutottam a helyhez és megalapítottam az In extremis Galériát, ami utal a tevékenységem társadalmi küldetésére, arra, hogy ez a végső segítség a művészeknek.

C. G.: Miért döntött úgy, hogy a Strasbourgi Múzeumoknak fog dolgozni?

M. M-D.: Roland Recht, a Városi Múzeumok vezetője megnézte az egyik kiállításomat.  Amikor tanácsot kértem tőle, hogy mely fotográfiákat vásároljam meg, azt felelte, hogy nincs szükségem a tanácsaira, hiszen jó szemem van a dologhoz, s hogy erről meggyőzzön, felkért, hogy rendezzek egy ugyanilyen kiállítást a Strasbourgi Múzeumok számára is. Három évig tartott ez a munka nagyon kis költségvetéssel. Szabad kezet kaptam, így kénytelen voltam megtalálni a helyem gyűjtőként saját magammal és másokkal szemben. Ugyanebben az időben felkerültem egy politikai ellenzéki választási listára. Egy újságíró akkor megkérdezte tőlem, hogy büszke vagyok-e magamra, én pedig azt feleltem, hogy erre kevésbé vagyok büszke, mint a Múzeumoknál végzett munkámra, mire ő: „Jaj! Ezek az értelmiségiek!”

A gyűjtemény létrehozása 1987 és 1989 között zajlott, majd az első kiállítást 1990-ben rendeztem (Sylvain Morand egy tudományos igényű katalógust is kiadott ebből az alkalomból). A kiállítás a Beszélgetés [Conversation] címet kapta, mivel különböző művészek különböző világai között indított el párbeszédet. Például Marey üvegre készített ugrásokat megörökítő kisméretű képére Alain Fleischer két hatalmas mozgó fotográfiája válaszolt a Mozi című sorozatból.

C. G.: Szintén a gyűjtemény megmutatásának vágya hívta életre a kiadványait?

M. M-D.:  Egy nagyon kis kollekcióval indultam még 1984-ben, és az Utóhatás [Rémanances] címet adtam neki. Arra törekedtem, hogy a gyűjteményem képei mellé kerüljenek tudósok szövegei, például két Nobel-díjas és egy Fields-érmes találkozott a fotókkal.

A „valódi” fotográfiák reprodukcióit tartalmazó kiadványaimban a szerzők mindig nagylelkűen adnak szövegeket. Pierre Molinier La Grande Mêlée című fotomontázsához száz író írt szöveget, hogy tisztelegjenek születésének centenáriuma alkalmából: minden író, akit felkerestem, pozitív választ adott, így tudtam ebben a könyvben közölni Dominique Noguez, Christian Prigent, Marie Darrieusecq, Jacques Jouet, Didier Daeninckx vagy Bernard Noël írását. A könyvet kétszáz példányban adtuk ki és a kiállításokon terjesztettük. A könyvkereskedők szerint ugyanis túl kockázatos lett volna a könyvesboltokban forgalmazni, meg kellett volna oldani a kötetek őrzését. Kialakult egy állandó és hűséges vevőköröm, akik megbíznak bennem. Az első száz példányt könnyen eladtam, a következő száz példány talán tíz év alatt fogyott el. Az első kiadványokat gyakran díszdobozban árultuk, a legutolsókat pedig beköttettük, így könnyebben kelnek el, de jó kapcsolatokat ápolok médiatárakkal is.

C. G.: Gyakran vádolják azzal a gyűjtőket, hogy megszállottak. Ön is megszállottnak tartja magát?

M. M-D.: Egyáltalán nem. Nem egyszerűen képeket vásárolok, engem a folyamat érdekel.

C. G.: De azért vágyik a hiányzó darabok után?

M. M-D.: Voltak és vannak nagyon híres műalkotások, amelyeket szeretnék megszerezni, de túl drágák és sajnálom, hogy nem lehetnek a birtokomban. Egyes kortárs művek pedig túl nagyméretűek, én mindig m² méret alatt vásárolok, mivel nincs elég tárolóhelyem. Vannak művészek, akiknek az alkotófolyamata nagyon tetszik, de elérhetetlenek számomra: sok amerikai és német művész ilyen, például a Becher házaspár és tanítványuk Patrick Tosani, akit szintén nagyon szeretek.

C. G.: Fontos az ön számára a művész személyisége?  

M. M-D.: Ha a művet szeretem és nem a művészt, megtorpan a gyűjtői kedv. Van, hogy kapcsolatba lépek művészekkel, de nincs idejük arra, hogy találkozzanak velem. Én érdeklődöm a műveik iránt, de még csak nem is válaszolnak az e-mailjeimre. Viszont az amerikai művészek, még a leghíresebbek is, mindig reagálnak. Írtam Irving Penn-nek és azonnal válaszolt, megadta a kérdéses fotó számát, méretét, hogy milyen technikával készült, de sajnos nem engedhettem meg magamnak. Családi költségvetésből vásárolok. Ha elfogadok egy politikai mandátumot, minden ebből származó jövedelmet a gyűjteményemre költök a mindennapi személyes vásárlások helyett.  Hat év alatt a gyűjteményem így egyre gyorsabban gyarapodott. Mielőtt a választási listán lévő társaimtól elköszöntem, rendeztem egy összejövetelt, hogy megmutassam a legutóbbi szerzeményeimet: az egyikük megjegyezte, hogy milyen szerencsés vagyok, mire azt válaszoltam, hogy ez döntés kérdése, mindenki ugyanezeket az összegeket kapja. Szerintem ez közpénz, és úgy helyes, ha a művészeket támogatom belőle.

C. G.: Előfordult, hogy eladott egy már megvásárolt művet?

M. M-D.: Nem szeretnék megválni a szeretett képektől. A kollekcióm „legszebb”, leghíresebb képei a legdrágábbak, és könnyen „eladhatók” lennének, de nagyon jó helyen vannak nálam. A kevésbé kedvelt fotóim, amelyek vagy adományok vagy köteles vásárlások, a közepes minőségű képek egyrészt nehezen találnának vevőre, másrészt vagy egy művészi fejlődés állomását jelentik, vagy a művész a barátom. Például soha nem válnék meg a Sudek fotóimtól, csak, hogy keressek velük, mert jelentős érzelmi értékük van számomra, imádom őket.

C. G.: Egyes gyűjtők adományoznak műveket intézményeknek, múzeumoknak. Ön gondolt már erre?

M. M-D.: Néhány intézmény már megkeresett, hogy mit szeretnék később kezdeni a gyűjteményemmel. Az egyik lányom művészettörténetet tanult, a tízéves fiát, Augustin-t pedig nagyon érdeklik a képeim. Kézzel összeírta a legutolsó könyveim címeit, ahol a kollekciómból a gyerekeknek szánt képek szerepelnek. Azt szeretném, ha a gyűjteményem a családban maradna. Egy gyűjtemény majd csak a létrehozását követő ötven év múlva lesz jelentős.

C. G.: Egyetemi körökben is sikerül bemutatni a gyűjteményt? Kapott elismerést a művészettel foglalkozó szakemeberektől és kutatóktól?

M. M-D.: Kiadtam egy könyvet Claude Batho fotóival. Egy egyetemi hallgató lány találkozni akart a művész minden gyűjtőjével a doktori disszertációjához, és megtalálta valahol az én címemet is. Interjút készített velem, és elküldte a dolgozata egyik példányát. A Le Fresnoy kortárs képzőművészeti iskola egyik diákja, Christine Baudillon, pedig a diplomamunkájához akart filmet készíteni. Isabelle Henry, az iskola könyvtárosa strasbourgi, és mesélt neki a munkámról. Mindketten meglátogattak. A lány végül készített a kollekciómról egy játékfilmet, ahol a szereplők a fotográfiák voltak. Szerepelt a filmben Denis Roche is, akitől van néhány nagyításom, és akinek a hetvenes évek óta lelkes olvasója vagyok. Ezt a gyűjteményemről készült filmet bemutatták Beaubourg-ban egy művészeti filmfesztivál keretében, majd egy másik regionális fesztiválon első díjat nyert.

C. G.: Hogyan írná le a gyűjteményét, hiszen a legutóbbi kiállításoknak igen költői címeket adott, amelyek nagyon eltérnek a ma divatos intellektuális megközelítésektől.

M. M-D.: Szeretem a költői, ugyanakkor megalapozott címeket. De gyakran éppen az elitista megközelítést vetik a szememre, sőt azt, hogy a kiállításcímek homályosak. Például: „Könyörtelen rózsamosolyuk”, vagy „A csillagok és a történelem nyitott mozgásában”, vagy „A semmi várakozása” stb. Húsz év alatt 85 kiállítást rendeztem. Két év óta megkeresnek a művészeti iskolák is (gyakran olyan művészek közvetítésével, akiktől vásároltam és közben művészeti tanárok lettek). Az igazgatók örülnek, hogy a diákok tematika szerint rendezett kiállításokon látják az eredeti műveket. Így turnéztam Dijon-ban, Mulhouse-ban, Strasbourgban, Rennes-ben, és hamarosan elmegyek Nîmes-be is. A gyűjteményem egységes szemléletével kapcsolatban Françoise Ducros, aki egy ideig Strasbourgban muzeológusként dolgozott, azt emelte ki, hogy a kollekciómra egyfajta költőiség jellemző, nem hivalkodó, nem látványos. A „valódi” fotográfusok szerint sok oda nem illó képzőművészeti alkotás található a gyűjteményemben. A képzőművészek viszont kifogásolják, hogy csak fotográfiákból áll. Szerintem a két műfaj között helyezkedik el, és én ezt nagyon szeretem.

C. G.: Milyennek látja ma a gyűjtők helyzetét?

M. M-D.: Bernard Lamarche-Vadel néhány éve azt mondta, hogy „Franciaországban a két kezünkön meg lehet számolni a gyűjtőket”. Én úgy látom, hogy a mintegy tíz francia gyűjtő különböző megközelítésből gyűjt különböző témákat, korszakokat, képeket, az én esetemben pedig művészi folyamatokat. Soha nem lesz elég gyűjtő, de manapság főleg a kritika hiányzik, azok, akik közvetítik a műveket, hiányzik az emberek kíváncsisága, és az, hogy ne a piac és a divat határozza meg a gyűjtői szándékot. Nem olyan régen Franciaországban még ferde szemmel néztek a gyűjtőkre. Mert a gyűjtemény egyenlő a pénzzel, a pénz pedig tabu.  Egyes gyűjtők, például Antoine de Galbert tevékenysége, és a többi csoportos tárlat változtatott ezen. Hiszen a gyűjtés nem is annyira pénz kérdése, mint inkább szenvedélyé és találkozásoké, Joel-Peter Witkin, Dieter Appelt, John Coplans számomra megannyi világ, amelyet felfedezhetek és megmutathatok. Távolról sem gondolom azt, hogy a gyűjtő valamiféle alkotó, én egyszerűen megosztom a művészetet. Talán azért, mert ilyen eltökélten akarom megmutatni a közönségnek a kortárs fotográfiai alkotásokat, Régis Durand azt mondta rólam, hogy valóságos közszolgálati feladatot látok el.

Az interjút Madeleine Millot-Durrenberger hozzájárulásával tesszük közzé.

‍