Az alábbi interjút Martine Lusardy, a párizsi Musée de la Halle Saint Pierre igazgatója készítette a The World According to Roger Ballen című kötethez 2019 márciusában.

Martine Lusardy: A legújabb kiállításodhoz a szokatlan alkotásokról ismert Halle Saint Pierre múzeumot, vagy inkább antimúzeumot választottad. A múzeum mindig helyet biztosít az art brut mozgalom alkotóinak és elméleti hagyományát megteremtő és alapító Jean Dubuffet számára, akire szintúgy hivatkozol. Miközben kutatóként tartod számon magad, az alkotói folyamatod autodidaktaként sajátítottad el. Hogyan írnád le a kapcsolatod azzal a művészi hozzáállással, amit Dubuffet „teljesen tiszta, nyers, az alkotó saját benyomásai által új értelmezési keretekként” ír le? Dubuffet alapján a művészetnek így „egyetlen funkciója a teremtés, de nem úgy, ahogy a kulturális szcénába leginkább a majom és a kaméleon hasonlataként írható le”.  

Roger Ballen: Emlékszem, hogy amikor 1968-ban először láttam a Van Gogh kiállítást és rádöbbentem, hogy a művészet jóval többről is szólhat, mint valaminek a megjelenítéséről. A művészet egy lehetséges módja az elme rejtett mélységeinek megismerésére, aminek nincs lehetősége pusztán a leíró nyelv használatával. Nem sokkal később, 1973-ban februártól júniusig megállás nélkül, őrülten zsongtam a festészetért. Szinte egyfolytában dolgoztam, sorra jöttek ki a munkák a kezem alól. Aztán találkoztam egy Albert nevű férfivel, aki elsőként mutatott rá a munkáim alapjául szolgáló pszichológiai háttérre. Miután látta a The Last Supper című képemet, teljesen kikelve magából bizonygatta, hogy szerinte bizony én vagyok a következő Van Gogh, mert munkámmal képes vagyok behatolni az emberiség pszichéjébe.

Mindamellett, hogy Jung és Freud munkásságán keresztül megismerhettem a tudatalatti működését, különösen nagy hatással volt rám a kultikus szerző és pszichiáter R. D. Laing életműve. Laing megmutatta, hogy az „őrületnek” megannyi formája van, és annak kortárs jelentését teljesen eltorzította a megmásított értékrendünk. Fiatalként elkezdtem kutatni önmagamban és másokban az őrület megannyi formáját. A személyiségünk, az önön valónk, az állati természetünk mind „tükörré” vált az „igazság” bemutatására.

Később 1982-ben elkezdtem dolgozni a Dorps: Small Towns of South Africa című sorozatomon. Hopetownban kezdtem, ahol az állandóan tűző nap elől menekülve egy idegen ajtaján kopogtattam. Egy vasútnál dolgozó férfi nyitott ajtót és beljebb tessékelt. Ez meghatározó pillanat volt számomra, ahogy betértem a hely rabjává – akár szó szerint, akár metaforikusan – lettem.

Az úgynevezett kívülállók otthonaiban leltem rá azokra a mintákra, amelyek lassan, gyökeresen megváltoztatták a látványvilágomat, és amiből később a stílus, amit „Ballenesque”-ként ismerünk, megszületett. A lakók falait csüngő kábelek, ferdén lógó fényképek, gyerekek firkái, a zsír és kosz díszítette. Gyakran festmények és poszterek helyett a gyerekek, sőt még a szülők is egyenesen a falra pingálták műveiket. Miért is kéne a falaknak örökké fehérnek maradniuk? Megihletett a hely, ahol a gyerekek játékai, az edények, a papírok és a szennyes szanaszét hevertek a lakásban, és ahol az állatok szabadon jártak-keltek. Meg kellett örökítenem ezeket a helyeket, ahol a káosz és rendetlenség uralkodott, ahol a társadalmi rend látszatát egyszerűen feladták.

Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt évtizedben az alkotásaim alapjául az ilyen helyeken szerzett fényképes tapasztalatom szolgált. Gyakorta hivatkozom ezekre a helyekre, mint „Outland/Külvilág”. Itt, ahol a komikus elválaszthatatlan a tragikustól, az őrület a bevett, semmint a kivétel, itt váltam képessé arra, hogy megteremtsem a látványvilágom alapjait.

ML: Miközben Dubuffet felhívja a figyelmet a szokásostól eltérő alkotók és művészeti kifejezési módokra, így fogalmaz a művészet helyéről: „művészet ott rejtőzik, ahol általában nem is várnánk”. Mi több, olyan helyeken találkozhatunk az art brut mozgalom alkotóival, amit a társadalom megkülönböztet, eltávolít magától. Az art brut feje tetejére fordítja a társadalmi értékeket: az őrültség, a tudatlanság, az idős kor, mind roppant terhelt fogalmak. Te azonban különleges kapcsolódási pontokkal rendelkezel a dél-afrikai társadalom peremvidékével, és gyakran magad is az alkotási folyamat részesévé válsz. Esetleg te is számkivetett alkotóként látod magad?

RB: Számomra inkább úgy tűnik, hogy egy abnormális helyzetben vagyok. Egyszerre vagyok kívülálló és közegbéli. Részese vagyok a közegnek, hisz jó tanulmányokban volt részem, bejártam a világot, tisztában vagyok a művészeti és fotográfus szcéna nüansznyi jellegzetességeivel. Hétköznapjaimban egyszerre mozgok a rend és a rendetlenség, a rutin és a csőd, a rendszer és annak alapjait felforgató káosz között. Miközben Johannesburgban élek jómódban, pár pillanattal később úgy tűnhet, mintha a harmadik világbéli körülmények között tengődnék. Ennek a megtapasztalásnak van egy metaforikus vetülete is, mivel úgy tűnhet, hogy itt az ösztönén által dominált helyek nyertek teret, ahol felfejthető a valódi emberi természet. Míg a jómódú, nyugati országokat az ego kifejeződéseként, az elnyomás és az elidegenedés helyszíneként is lehet értelmezni, addig az én életem Dél-Afrikában egyszerre teremt kapcsolatot a saját magam egója és ösztönénje között. Fényképészi munkában az ösztönénem játssza a domináns szerepet, otthon vagy az irodámban azonban az egóm nyer elsőbbséget.

A helyek, ahol alkotok gyakran erőszakosak és kaotikusak. Gyakorta jellemző, hogy környezetemben az emberek korábban börtönökben sínylődtek vagy elmegyógyintézetekben, vagy csak szimplán olyan emberek, akiknek nehezére esik önmaguk ellátása. Az évek során sose találkoztam még olyan személlyel a külvilágban, aki valaki járt volna akár múzeum vagy galéria közelében.