Az elmúlt évek egyik nagy fotográfiai szenzációja volt az eddig ismeretlen, 19. századi New York-i fotográfus, Shimmel Zohar hagyatékát a San Franciscó-i Contemporary Jewish Museumban bemutató kiállítás.

Ki volt ez az elfelejtett fotográfus, és hogyan került elő a hagyatéka? Erre a kultúrkincsre Stephen Berkman talált rá, s több mint húsz év munkájával dolgozta fel. Berkman a 19. századi fotográfia megszállottja, az angol Frederick Scott Archer által 1851-ben kidolgozott technika, a hosszú expozíciós nedves kollódiumos eljárás rabja és aktív tudósa. Ez a technika annak idején néhány év alatt népszerűvé vált, mert megoldotta, hogy a negatívról részletgazdag, finom tónusú papírképek készülhessenek. A Zohar Studios-ban is ezt a technikát használták az 1860-as évek elején. A képek, amelyek nem csak portrék, hanem gyakran szokatlan, meghökkentő életképek, a Mai Manó Házban máig megőrzött napfényműteremhez nagyon hasonló műteremben készültek.

Váradi András, a kiállítás kurátora idén nyáron látogatta meg Stephen Berkmant a műtermében. Az akkori beszélgetés részleteit tárja most elénk.

Általában nem vagyok ideges a repülő felszállása előtt. De most ez a gép egyáltalán nem akar elindulni. A pilóta tízpercenként tudósít arról, hogy talán nemsokára – de aztán mégsem. San Franciscoból repülnék Pasadenába, hogy oly sok e-mailváltás után végre személyesen is találkozhassak Stephen Berkmannal. A fejem tele kérdésekkel – és most az idegesít a legjobban, hogy mivel már egy órája itt totojázunk a felszállással, lesz-e időm mindenre, amit elterveztem, hiszen csak egy rövid napig leszek ott. Közben üzenetet küldök Stephennek, hogy ne induljon még a reptérre – na most végre gurul a gép a felszállópálya felé. Az út rövid, talán ötven perc, nincs csomagom, már rohanok is kifelé. Stephen a megbeszélésünknek megfelelően a kijárattól jobbra vár. Megismerem, de meg is lepődöm; a karakteres oldalszakálla amit az angol „Dundreary whiskers”-nek hív, még hosszabb, bozontosabb, mint az interneten fellelhető fényképeken. Halványan felrémlik bennem, hogy ez az arcszőrzet nem lehet véletlen, hiszen Zohar szinte mániákusan érdeklődött a haj és az emberi szőrzet bizarr megjelenései iránt. Csak el ne felejtsem megkérdezni!

Együtt szidjuk a légitársaságot miközben megyünk a kocsija felé. Jó nagy Chevi pickup truck, macsós – egyáltalán nem illik az általam elképzelt egyéniségéhez – de hát mit tudok én az amerikai autódivatokról…? Gondolom, mindenféle nagyobb kelléket szokott szállítani, hiszen nemcsak fotográfus, fotótörténész, hanem filmes is – majd beszélnünk kell erről is. Közben elsuhanunk a világ legnagyobb filmstúdiói mellett – ez itt a Columbia, az ott a Warner Brothers, valahol itt kell lennie a Metro Goldwyn Mayernek is. Végre megérkezünk Stephenék kertes házához, és egyenesen a kertből nyíló napfényműterembe megyünk.

– Ez régebben is stúdió volt, egy szobrász használta, de én építettem át napfényműteremmé. Felül a ferdén fekvő üvegtáblák és a kertre nyíló teljes fal is üveg. Ilyenek voltak a 19. századi műtermek. Ebbe is éppúgy csepeg be a víz, amikor esik, mint a régiekbe – vág bele molyosogva a hely bemutatásába Stephen.

– Ilyet fogsz látni Budapesten is a Mai Manó Házban, ahol a kiállítás lesz, de az ott egy városközepi épület egyik felső emeletét foglalja el.

– Nagyon kíváncsi vagyok, azt hiszem a Zohar kiállításnak nem is lehetne jobb helyet elképzelni. Felvillanyoz, hogy ez a 19. századi kollekció ilyen autentikus helyen lesz látható.

– Stephen, kiről beszéljünk először; rólad, vagy az általad felfedezett kultúrkincs létrehozójáról, az 1857-ben New Yorkban partraszálló immigránsról, Shimmel Zoharról?

– Legyen elébb Zohar. Biztosan olvastad, mert már elmondtam egy Lawrence Weschlerrel készített hosszabb beszélgetésben, melynek a címe „Shimmel Zohar különös története”. Ahelyett, hogy megpróbálnám néhány szóban összefoglalni, jobb, ha akit érdekel, az elolvassa az itt közzétett teljes interjút:

https://www.theatlantic.com/culture/archive/2020/09/uncanny-tale-shimmel-zohar/616060/

Magát Zohart a fotográfiáin keresztül lehet a legjobban megismerni – folytatta Stephen, majd hozzátette: A lelkem mélyén éreztem, hogy tennem kell valamit, nehogy Zohar újra eltűnjön a feledés homályában.

– Akkor most beszéljünk Stephen Berkmanról, rólad. Persze megértve, hogy az életed legutóbbi, bő húsz évén osztoznod kell egy Zohar nevű litván-zsidó bevándorlóval, akivel elválaszthatatlan sziámi ikrek lettetek. Van is egy nagyon érdekes fénykép ebben a gyűjteményben, amelyiknek pontosan ez a címe: Sziámi ikrek (Conjoined Twins). Ehhez a fényképhez később más okból is szeretnék visszatérni. De most mondd el kérlek, miért szerettél bele – feltételezem már gyermekkorodban – a fotográfiába, és miért pont a nedves kollódiumos eljárásba?

– Litvániából bevándorló zsidó családból származom, emlékszem, hogy a nagyszüleim még jiddisül is beszéltek, a pogromok elől menekültek el a 20. század legelején. Boldog gyerekkorom volt, anyám egyébként novellákat írt, amire nagyon büszke voltam. A fotográfia iránti növekvő szenvedélyem egybeesett a judaizmus és általában a zsidó lét iránti érdeklődésem fellángolásával, de ezt inkább kulturális, mint vallási értelemben kell érteni. Különösen foglalkoztatott a holokauszt előtti kelet-európai shtetl-kultúra. A kiállításon szerepel két idevágó Zohar-fotó, a Vándorló zsidó nő (A Wandering Jewess) és a Komédiázás a Shtetlben (Shtetl Shtick) címűek. (a szerk.)

15 vagy 16 éves koromra már nagyjából eldöntöttem, hogy fotóriporter szeretnék lenni, és a helyi újságokban jelentek is meg fényképeim. Emlékeim szerint már akkor egyre jobban érdekelt a 19. századi fényképezés, és azon gondolkodtam, vajon lehetséges-e régi objektíveket, fényképezőgépeket és a 19. századi fotográfia bonyolult kémiai eljárásait használni úgy, hogy olyasmi szépségű képeket készíthessek mint a régi nagy mesterek. Amikor egyetemre kerültem, mégsem a judaisztikát vagy a fotótörténetet választottam, hanem filmtudomány szakra jártam, majd átiratkoztam a De Anza College-ba (Cuperino, Kalifornia), szintén filmtudomány szakra.

– Most már értem, miért mondtad valahol, hogy a legtöbb Zohar-fotó olyan mintha egy rövid, egysnittes film lenne. Mintha előre megírt forgatókönyvből készülnének.

– Pontosan abból készülnek. Visszatérve, a nedves kollódiumos eljárás lenyűgözött, és megvalósult az a vágyam, hogy ebbe a technikába elmerülve tudjam megvalósítani az ötleteimet.  Nézz körül, amit itt látsz, az mind ezt szolgálja.

– Mit tanítasz az ArtCenter College of Design (Pasadena) filmtudomány szakján?

Stephen nem válaszol azonnal, majd visszakérdez:

– Ismered a Wind (Szél) című filmet?

Zavarba jövök, elfog a vizsgadrukk, de egyszercsak eszembe jut; csak nem Iványi Marcell rövidfilmjéről van szó?

– Visszakérdezek: az a rövidfilm, egyetlen 6-8 perces snitt, amelyben a kamera lassan egy teljes, 360 fokos kört ír le?

– Igen, erről beszélek. Például ezt minden évben megmutatom a diákjaimnak. És beszélek nekik Jancsóról is, akit a legnagyobb filmesek egyikének tartok. Szoktuk elemezni a Saul fiát is.

Izgatottan áll fel, kezét nyitott tenyérrel valahová a feje mögé teszi, így jelzi a film jellegzetes kamerapozícióját.

– Az az operatőr egy zseni – mondja.

Mivel Stephen nem ismeri a Nemes Jeles—Erdély szerzőpáros pár évvel a Saul fia előtt készült rövidfilmjét, a Türelem címűt, hazaérve elküldöm neki.

Postafordultával köszöni meg: „Ez is zseniális. Már a jövő héten ezt is tanítani fogom”.

– Valamiről szívesen beszélnék veled, kicsit személyes, mert ez a te ikonikus oldalszakálladról szólna. Egyszer megkérdezték tőled, mióta növeszted, amire azt mondtad, hogy hároméves korod óta, amit én nagyon mulatságosnak találtam. Aztán megértettem, ez azt jelenti, hogy sohasem vágtál le belőle. Valahogy az a képzet alakult ki bennem, hogy ehhez a viktoriánus kori arcszőrzet viselethez köze van annak a jó pár Zohar-fotónak, amelyik a haj és a testszőr fétise körül forog.  Ezek közül négyet a budapesti kiállításon is bemutatunk, a már emlegetett sziámi ikreket, akik a bajuszuknál nőttek össze. Aztán azt a fiatal nőt, aki a hajnövesztőszert nem rendeltetésszerűen használta, hanem az ágyékára kente, ahonnan földigérő dús hajzuhatag nőtt. Ez a kép megjelenik egy kis dagerrotípia tokban egy reménytelen szerelmes férfi kezében (kép a képben). És ne feledkezzünk meg arról az utazó árusról sem, aki intim parókákkal házal. Én ezeket szimbolikusan összekötöm a te oldalszakálladdal. De ami fontosabb, bennem az a kérdés bujkál, hogy hallottál-e valaha Csillag Annáról?

– Nem, azt hiszem, nem, legalábbis nem emlékszem. Miért, mit kell tudni róla?

– Ha Kelet-Közép-Európában a dús hajzat kerül szóba Csillag Annára és az ő csodatévő hajnövesztő balzsamjára gondolunk. 1884-ben indult, és ez volt az egyik első modern, nemzetközi reklámhadjárat, a termék meghódította fél Európát, és évtizedekig jelen volt a piacon.

Kinyitom a laptopom, és beírom a keresőbe, Csillag Anna. Stephen elbűvölve nézi a fametszeteket a 19. századi újságok hirdetési oldalain; Én, Csillag Anna az én 185 cm óriási hosszú Loreley-hajammal…. Minden hirdetés így kezdődik magyarul, németül, lengyelül, csehül vagy oroszul. Találunk egy blogot is, szerencsére angol nyelven, újabb képekkel és irodalmi idézetekkel. Rögtön az első: „Én, Csillag Anna, ki a morvaországi Karlovicében születtem, a gyatra hajnövés csapása alatt görnyedeztem… Hosszú történet volt ez, szerkezetében Jób történetéhez hasonlatos…”

– Ki írta? – kérdi Stephen közel hajolva a képernyőhöz, majd a meglepetéstől eláll a szava. – Ez Bruno Schulz, az én kedvenc íróm. – mondja meghatottan, és már szalad is a könyvespolchoz. – Az összes elbeszélése meg van nekem, sőt mind a két angol fordítás itt van egymás mellett. Most már emlékszem, de azt gondoltam, hogy Anna fikció. Érdekes, néha egy valós személy válik fikcióvá, máskor pedig pont fordítva. – Stephen amúgy inkább visszafogott, mint könnyen lelkesedő karakter, de most szinte lázba jött. – Hogy én mennyire örülök, hogy rátaláltunk a te Csillag Annádra!

Elhatározzuk, hogy a kiállításon összehozzuk a haj fétises Zohar-fotókat a Csillag Anna jelenséggel.

A Zohar-fotók egy óriási 30×37 centiméter méretű, három és fél kilós, műnyomó papírra nyomtatott albumban jelentek meg a San Franciscó-i kiállítással egy időben telis-tele egész oldalas, szépiabarna színű álomszép fotográfiákkal. De az album 360 oldalának a képek csak az egyharmadát foglalják el, a többi nagyrészt a képekhez kapcsolódó – és itt meg kell állnunk egy kicsit, mert nehéz műfaji meghatározást adni; kisesszék, kultúrtörténeti hosszabb jegyzetek, illusztrált, dokumentumokkal alátámasztott szofisztikált tréfák? Talán pontosabb, ha azt mondjuk, ezek a magyarázó jegyzetek épp oly enigmatikusak, mint az ezeket inspiráló fényképek.

– Stephen, nekem úgy tűnik, hogy a te jelmondatod, az Egészítsük ki a történelmet annyi fikcióval, amennyi szükséges bonmot ezekben a rövid, brilliáns írásokban teljesedik ki. Kevés szórakoztatóbb, a komolyból az abszurd humorba forduló írást olvastam életemben. Nagy kár, hogy ezeket nem lehet kiállításon bemutatni. Találtam egyet, amelyik a legnagyobb magyar történelmi hőst említi, ebből egy rövid idézetet jó lenne a kiállításon bemutatni, ha beleegyezel.

– Melyikre gondolsz? A Fraternal Furries című Zohar-fotóra?

– Igen, erre gondoltam. Ott írod, hogy: „A hód-szőrme – különösen az abból készült magas süveg-szerű kalap viselete a magasabb társadalmi pozíciót jelképezte Amerikában. A hódprém iránt oly nagy volt a kereslet, hogy fennállt a veszély: az állat Észak-Amerikából el fog tűnni, kihal. Az, hogy ez nem történt meg, számos szakértő szerint Kossuth Lajosnak köszönhető. Kossuth az elbukott magyar szabadságharc után 1851-ben érkezett New Yorkba, ahol a nemzeti függetlenség hőseként ünnepelték. Kossuth olyannyira népszerű lett, hogy még az amerikai kalapdivatot is megváltoztatta. Aki adott magára, aki a haladó eszmék hívekent kívánt mutatkozni, az a posztóból készült Kossuth-kalapot kezdte viselni. A hódok így megmenekültek.”

Engem lenyűgözött a könyved, az ahogy a fényképek különféle történelmi tényekkel kapcsolódnak össze, és az hogy a fotográfiák „mondanivalóját” mindig el lehet helyezni az időben. Szerintem aki elmerül a könyvedben – a fényképekben és a szövegekben –, és majd a kiállításodon, az előtt új perspektívák nyílnak meg, nemcsak a múltról és a jelenről, hanem talán a jövőről is. Ezért rendkívül találó a címe: A múlt megjövendölése.