ENGLISH ENG ENGLISH
Kezdőlap/ A Nagymező utca 20. szám alatti műterem és fényképészeinek története(i) a korabeli sajtó tükrében (1894–1931)

A Nagymező utca 20. szám alatti műterem és fényképészeinek története(i) a korabeli sajtó tükrében (1894–1931)

Mai Manó életét, munkásságát, közéleti tevékenységét, illetve az általa épített műteremház történetét már jól ismerhetjük a Mai Manó fotográfiái című könyvből,[1] és más írásokból.[2] A következőkben 1894 és 1931 között megjelent cikkek, írások, hirdetések, közlemények felhasználásával csupán néhány érdekességgel és adalékkal szeretnénk szolgálni a Nagymező utca 20. szám alatt álló műterem fényképészmesterének életét és működését illetően, illetve az említett források segítségével megpróbálunk világosabb képet adni utódja, Weisz Hugó tevékenységéről. [3]

 „A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom” – Mai Manó és a Nagymező utcai műteremház (1894–1917)

A Mai által építtetett műteremház már 1894-re elkészült, az első olyan írás pedig, amelyik kifejezetten a műteremházzal foglalkozik, 1895 áprilisában jelent meg. A cikket érdemes egészében idézni, hogy lássuk, miként tekintettek az akkor még egészen új pesti létesítményre, és milyen benyomást keltett az a korabeli járókelőben, városlakóban: „Díszes fényképészeti műterem. Az óriási léptekkel haladó főváros egy újabb nevezetességgel gyarapodott. Aki az Andrássy-útról befordul a nagymező-utcába, bámulva áll meg az orfeummal szemközt lévő épület előtt, amely nem annyira nagysága, mint inkább fejlett művészi ízlésre valló külső pompájával ejti csodálkozásba a nézőt. Az épület külsejének szépség és pompa tekintetében nem marad mögötte az épület belseje sem. Különösen leköti a figyelmet a lépcsőház, hol márvánnyal kirakott falak között, süppedő szőnyegekkel borított lépcsőkön halad föl a látogató. Itt van Mai és Szigeti fényképészeti műterme, egy valódi fin de siécle atelier, amely bőven fel van szerelve a modern technika minden vívmányával. A látogató az irodából pompás váróterembe lép és e mellett van az öltöző, ahonnét a tulajdonképpeni műterembe jut, mely valósággal fürdik a nyugodt, kellemes, a szemet nem [sic!] kápráztató világosságban és amely el van látva azokkal a legújabb készülékekkel, amelyek segítségével igazi csodákat lehet véghezvinni a fényképészet terén. A helyiségek villamos világításra is be vannak rendezve, úgy, hogy a fénykép sikerülése nem függ az időjárás kegyelmétől. A fényképészeti termeken kívül van még egy festő műterem is, amelyben kiváló művészek foglalkoznak arcképek festésével. Ez a műterem, amelynek élén két buzgó és kitűnő készültségű szakember áll, létrejövetelét Mai Manónak, a jó hírű fővárosi fényképésznek köszöni. Mai Manót már évek óta úgy ismeri a fővárosi közönség, mint egyik legügyesebb fényképészt. Különösen a gyermekfényképek voltak azok, melyekkel a közönség tetszését mindenkor meg tudta nyerni és amelyekkel nagy sikereket ért el. Ily nagy intézetnek a vezetésére azonban egymagának az erejét mégis gyöngének ítélte  és ezért társul vette Szigeti urat, aki szintén egyike Magyarország legügyesebb fényképészeinek és akinek a közreműködése csak elősegíteni fogja az intézet fölvirágzását. A minden tekintetben mintaszerű műintézetet e napokban nyitották meg. Benne különben nem csak egy rendkívül díszes épülettel gyarapodott a főváros, hanem egyszersmind egy olyan intézettel, amely művészi magaslaton áll. Az épület díszítésében részt vettek közül megemlítjük a következőket: Nay és Strausz építészek, Róna szobrász, Vajda festő, Zsolnay majolika gyár, Mann építőmester, tovább Ney Ede és társa márványgyárak, valamint a Hauszmann-féle márványművek telepe”.[4]


A Nagymező utca 20. 1895-ben (Forrás: archiv.maimano.hu)

A műtermet szintén 1895 áprilisától hirdették az újságokban. Eleinte hétköznapokon 8 és 17, ünnepnapokon 9 és 14 óra között volt nyitva a „kizárólag e célra mintaszerűen épült új fényképészeti műterem”,[5] később 10–15 között.[6] A leggyakrabban karácsony előtt találhatóak hirdetések – mint gyermekfotóiról elhíresült fényképész, természetesen, elsősorban a szülők figyelmét kívánta felkelteni, egyfelől azért, mert „a legcélszerűbb karácsonyi ajándék egy jól sikerült fénykép”, másfelől, hogy időben, lehetőleg minél előbb menjenek el fényképezkedni.[7] Utóbbi visszatérő probléma lehetett, mert bár szinte minden ünnepi hirdetés külön kiemelte, hogy ne az utolsó pillanatra hagyják a fotók elkészíttetését, még 1912 novemberében is a következő szöveg jelent meg az újságban: „az eddigi tapasztalatokon okulva, a közeledő ünnepekre való tekintettel indíttatva érezzük magunkat, hogy az igen tisztelt szülőket már most felkérjük, miszerint k. gyermekeikről tervbevett fotografiai felvételeiket idejekorán eszközöltetni szíveskedjenek, mert a képek kivétel nélkül művészies kivitelben készülnek és emiatt kellő időre van szükségünk, hogy régóta elismert és felülmúlhatatlan gyermekfelvételeinkkel ez évben is a t. szülők osztatlan megelégedését érdemelhessük ki”.[8] Az 1900-as évek elejéig fiók műteremként a Váci-körút 14. is szerepelt.[9] Egy 1900-as hirdetésben Mai mintegy mellékesen megemlíti, hogy „gyermekképeink Párisban aranyéremmel lettek kitüntetve”,[10] 1902-ben pedig egy másik csoportot céloz meg, állítva, hogy „biztos sikerrel a legszebb hölgyfelvételek is Mai és Tsa műtermében [készülnek]”.[11] 1903-tól kezdve már a napfény hiánya sem lehetett akadály: „bejelentett felvételek este 7 óráig villanyfénynél eszközöltetnek”.[12]


Pesti Hírlap, 1895. április 14., 17. évf., 103. sz., 18.

A fényképészmester aktivitása és sikerei nem korlátozódtak a műteremre: a nagyobb fotográfiai kiállításokon is részt vett, így például az 1908-ban a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége által megrendezett fényképkiállításon a Műcsarnokban (a díjazó bizottságban is benne volt). A tárlaton az amatőrök mellett olyan nevek is szerepeltek, mint Rónai Dénes, Balogh Rudolf, és maga Mai Manó, akinek képei két másik, „előkelő budapesti szakfényképésszel” egy teremben voltak, és amelyeknél azok szépségét és kitűnő technikáját emelték ki.[13] Nem messze a Nagymező utcai műteremháztól, az 1912-es évtől kezdve – legalábbis a hirdetésekben ekkor tűnik fel először – az Andrássy úton egy állandó kiállítása is volt Mainak. A képei kapcsán egy rövid cikkben a Pesti Hírlap névtelen írója a fényképet elsősorban mint az emlékek közvetítőjét és megőrzőjét határozza meg – az igazán jó, művészi kivitelű fényképhez azonban, amely visszatükrözi az egyéniséget, finom megfigyelőképességgel kell rendelkezni. Szerinte nehéz feladatot jelent a csoportképek elkészítése is, de a legnagyobb gondot a gyermekfelvételek jelentik, „ha azonban a sikerült felvétel kidolgozásában is elsőrangúan művészi, kétségkívül a gyermekfelvételek azok, melyek elragadó bájosságukkal a nagyok legszebb örömet okozzak. Aki egy valóban kedves látványosságban óhajt gyönyörködni, ne mulassza el a közismert Mai es Társa cs. és kir. udvari fényképész-cég Andrássy-út 35. szám alatt létező pompás kiállítását megtekinteni, ahol mindaz, ami a fényképekben szép, művészi és csodálatraméltó, nagyszerű elrendezésben köti le a szemlelő figyelmet.” Tovább dicsérve a fényképészt, megállapítja, hogy „a Mai es Társa cég magának elsőrangú nevet vívott ki, [ezt] mi sem bizonyítja jobban, mint e műterem állandó, nagy és igen előkelő törzsközönsége, mely napról-napra növekszik. A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom.”[14] Ugyanerről a kiállításról van szó egy 1913-as cikkben, ahol némi külön reklámmal is szolgáltak fényképésznek: „A fotográfia bámulatos haladásának korszakát éljük. […] továbbra is a fotográfiának legtökéletesebb művészi tanulmánya lesz: az arckép. A beállítás, a világítás tónusa, a fény és árny játéka mind vissza akarja tükrözni egy-egy arcnak emberi mivoltát és karakterét. Az Andrássy-út 35. szám alatt most nyílott meg Mai és Társa udvari fényképésznek legújabb arcképkiállítása. Gyönyörű gyermek-, szép asszony- és komoly férfiarcokon át szűrődött le az az impressziónk, hogy a Nagymező-utca 20. sz. műteremben igaz művészek tanulmányozzák az emberarc szépségének és karakterisztikus jegyeinek tudományát. A miért a céget a közeledő karácsony alkalmából legjobban ajánlhatjuk”.[15]


Mai Manó és Társa: Két gyermek, 1905.

Az 1906-ban alapított és Mai által szerkesztett A Fényről is elismerően szóltak a kortársak, a lapot úgy jellemezték, mint „érdekes és előkelő színvonalon álló új szaklap”,[16] „szemrevaló, de egyben tanulságos havi folyóirat”,[17] amely „örömére szolgálhat minden amatőrnek és szakembernek. A gyönyörű illusztrációk, a tartalmas és magvas közérdekű cikkek egész sorozata […] számos kisebb-nagyobb cikk es ismertetés tarkítja az érdekfeszítő lapot”.[18] 1908-tól kezdve A Fény saját könyvtárat is üzemeltetett, szaktanácsadással szolgált, és fotós kirándulásokat szervezett amatőröknek.[19]

Mainak nem csak a szakmai siker adatott meg: nemhogy soha nem voltak anyagi gondjai,[20] hanem, úgy tűnik, jelentős vagyonra tett szert az évek alatt. 1906-ban négyemeletes ház építtetésére kapott engedélyt a VII. kerületi Damjanich utca 52. szám alatt,[21] 1907 végén a következő év május elsejére hirdeti ezt a címet: „modern lakás kiadó, ugyanitt egyleti helyiségnek igen alkalmas 2 nagy terem és 1 szoba kellő mellékhelyiségekkel bérbe vehető”.[22] Az épületnél  – akárcsak a Nagymező utca 20-nál – Nay és Strausz voltak a tervezők, és Mann József a kivitelező.[23] Talán nem véletlen, hogy a ház műterem üzemeltetésére is alkalmas volt: Vajda M. Pál az 1920-as évek elejétől az 1940-es évekig itt fogadta kuncsaftjait – érdekesség, hogy ő is gyermekfelvételeivel keltett feltűnést, és az újságokban is azok specialistájaként hirdette magát.[24] 1912-ben a főváros magánépítési bizottsága javasolta ötemeletes ház építésének engedélyezését Mai számára a IX. kerületi Közraktár utca 10-ben,[25] 1914-ben pedig majdnem 100.000 koronáért a VI. kerületi Váci úton vett ingatlant Mai és neje.[26]


A Mai Manó által építtetett Damjanich utca 52. (1982)  (Forrás: fortepan.hu, képszám: 107966)

A fényképész aktív közéleti tevékenysége, így a Magyar Fényképészek Országos Szövetsége megalapításában vállalt szerepe is ismeretes.[27] Külön érdekes azonban az előzmény, amely életre hívta a szövetkezés szükségességének érzését a fényképészeknél. A Budapesti Hírlap cikke szerint az ok egy, a Károly körúton újonnan megnyílt „fényképeket készítő gyár”, amely nem csak gyengébb minőségű képeket készít, mint a többi magyar fényképész, hanem Hungária cégére alatt egy lipcsei német, bizonyos Straus úr keres vele pénzt, aki „egyike azoknak a kik ott [Németországban] a fényképészetet korcscsá és élhetetlenné tették”. A cikk írója megemlíti, hogy az utóbbi időben számos vidéki városban megtelepedtek német fényképészek, „ámde ezek alkalmazkodnak ott a viszonyokhoz, köztünk laknak, nyelvünket megtanulják s még jó hazafiak is válhatnak belőlük”. Straus úr esetében azonban másról van szó, így a szerző harcba hívja honfitársait: „erkölcsileg a külföldinél magasabb színvonalon álló műiparunk ellen intézett támadást hazafias kötelességünk visszaverni”. Azt is közlik, hogy tizenöt budapesti fényképész kénytelen volt árait redukálni – bár nem az elsőrangúak, őket csak később éri el ez a veszedelem. „A magyar közönség hazafiságától elvárható, hogy nem adja pénzét lipcsei zsebbe. Ez nem túlhajtása a magyar sovinizmusnak, csak megbecsülése lenne a tisztességes magyar műiparnak.” A magyarországi fényképészek érdekeik megvédésére egyesületet alapítottak, amelynek alakuló közgyűlésén tömegesen vettek részt fővárosi és vidéki szakfényképészek – és amelyet Mai Manó nyitott meg „buzdító szavakkal”.[28] Hogy Straus úrral mi lett, arról sajnos nincsenek további információk.

Mai Manóról, a jó polgárról talán senki nem gondolná, hogy a Törvényszéki csarnok című rovatban is feltűnt a neve. Igaz, nem egészen önhibájából, bár a rövid írás alapján nehéz megítélni, melyik félnek mennyiben lehetett igaza. Különleges kis története ez a kornak, szinte egy novella történetét és apróságait sűríti magába az 1898-as eset:

„Furcsa fenyegetéssel akarta megzsarolni Huber Lajos fotográfuslegény a volt gazdáját, Mai Manót. Azt írta neki, hogy ha nem segít rajta postafordultával húsz forinttal, akkor leugrik a harmadik emeletéről, még pedig a Mai házának a harmadik emeletéről. Ráadásul pedig hátrahagyott levelében ki fogja jelenteni, hogy Mai kergette a halálba. Huber ugyanis legutóbb Mainál szolgált, de megférhetetlen természete miatt hamar elbocsátottak az elszánt ifjút. Mai egy kissé megijedt a fenyegetéstől. Nem a Huber életet, féltette, hanem a renomméját s följelentette az esetet a büntető törvényszéknél.

– Miért írta ezt a levelet? – kérdezte ma Bakonyi elnök a vádlottól.

– Nagyon el voltam keseredve, hogy Mai úr elbocsátott, felelte a vádlott.

– Hát nem kapott másik állást?

– Senki sem akart, munkát adni. Mai úr a fotográfusok lakomáján mondott felköszöntőjében intette az ifjúságot, hogy velem ne érintkezzék, mert szocialista vagyok s ezzel engem lehetetlenné tett. Pedig sohasem voltam szocialista.

A törvényszék enyhítő körülménynek fogadta el a Mai felköszöntőjét s csak egynapi fogházra ítélte a vádlottat.”[29]

Hét évvel később egy másik segéd – ki tudja, milyen okból – már nem csak fenyegetőzött: „Fekete Ármin budapesti születésű tizenhétéves fényképészsegéd a Nagymező-utca 20. száma alatt forgópisztolyból mellbe lőtte magát. Haldokolva szállították a Rókus-kórházba”.[30]

Az apróhirdetések között is többször feltűnik a Nagymező utca 20. fényképészeti műterme. 1900 augusztusában „fiatal copista”,[31] „tisztességes fiatal könyvkötő”,[32] és „positiv retouscheur”[33] is jelentkezhetett a műterembe. 1914-ben a „retouschban és laboratóriumi munkákban jártas” fényképészt,[34] 1915-ben „ügyes negatív retusőrt”,[35] az év vége felé azonban már olyan fényképész asszisztenst kerestek, „ki gyermek és csoportfelvételekben elsőrangú, a retusban teljes jártassággal bír”, [36] illetve „az összes laboratóriumi munkálatokban jártas”,[37] mindezért cserébe „azonnal állandó, kellemes állást, jó fizetéssel kaphat”.   Ekkorra valószínűleg már teljesen megromlott Mai egészsége, ezért adhatták fel ezt a hirdetést 1916 elején: „fényképész, elsőrangú, ki a főnököt teljesen helyettesítheti, a photografia összes ágaiban jártas, különösen felvételekben tökéletes, magas fizetés mellett állandó, kellemes állást kaphat”.[38]

Mai Manó halálhírét 1917. július 25-én közölték a következő szöveggel: „Mai Manó udvari fényképész, Budapesten hosszas szenvedés után, hatvanhárom éves korában meghalt. A magyar fotóipar egyik legjelentékenyebb alakját veszítette el benne, aki különösen a gyermekfényképezés terén valóságos specialistának bizonyult. Fényképésze volt a bolgár királynak, ő alapította meg a Fény című szaklapot, amelyet jóidőn át jegyzett, mint főszerkesztő. Temetése csütörtökön, e hónap 26-án, délelőtt tíz órakor lesz a rákoskeresztúri temetőből”.[39]

„Weisz Hugó a May és Társa Nagymező-utca 20. méltó utóda” – Weisz és a műteremház Mai Manó halála után (1917–1931)

Mai utódja, Weisz Hugó, szintén jó névnek számított a szakmában. 1905-ben A fényképészek körében A modern fotográfia műalkotásai címen tartott fölolvasást Budapesten,[40] 1906-ban A Fényben újonnan épült aradi műterméről írtak: „kartársunk egy olyan fényes és szép műtermet építtetett mostanában, aminő ott még nem volt és aminő széles ez országban csak kevés van […] [Weisz Hugó] ritka ambícióval és ernyedetlen buzgalommal dolgozik azon, hogy a fotografiának minél nagyobb tiszteletet szerezzen: produkálván olyan képeket, amelyek megcáfolják azt a nézetet, hogy a fotografia csak ipar és semmi egyéb”.[41] A már említett 1908-as Magyar Amatőrök Országos Szövetsége által rendezett kiállításon is szerepelt, ahol pozitív kritikát kapott: „Weisz Hugó aradi fényképész szintén nagy kollekciót állított ki. Biztos technika es ízléses kassírozás jellemzi munkait. Egyike azon kevés szakfényképészeknek, kik szintén modern utakon haladnak”.[42] Mindazonáltal tevékenysége az első világháborúig elsősorban Aradhoz kapcsolódott, készített illusztrációkat többek között az aradi vértanúk kivégzésének helyszínéről és az asztalról, amelyen a világosi kapitulációt aláírták, tudósított az aradi Kossuth-szobor leleplezési ünnepélyéről 1909-ben.[43]


Tolnai Világlapja, 1909. október 3., 9 évf., 40. sz., címlap

Weisz Hugó Arad

Weisz Hugó, Cím nélkül, Arad, évszám nélkül (Forrás: Flickr)

Miután hátrahagyta a már említett aradi műtermét, hogy áttelepüljön Budapestre, 1918 júliusában a Pesti Napló egy rövid írásban jelenti be a nemzetközi hírnevű Weisz Hugó fővárosba költözését, aki „[a] Nagymező-utcai műtermet teljesen modernizálta, gyermekfölvételekhez kedves játszó szobát rendezett be. Föltűnést fognak kelteni modern női képmásai, amelyek a fotóművészet mai magas színvonalának bizonyítékai”.[44] Mire megszokhatta az új környezetet, a történelem és a politika ismét közbeszólt – egyébként is jóval nehezebb időszakban kellett alkotnia, mint elődjének, aki a főváros nagy mértékű fejlődése és az úgynevezett boldog békeidők korszakában tevékenykedhetett. 1919 márciusában jött a Tanácsköztársaság, májusban pedig a művészet és a proletárság szorosabb kapcsolatának jegyében „a legjobb fölszerelésű fényképészeti műtermek egy részét, amelyek eddig csak a burzsoázia számára dolgoztak, szocializálták”. Az intézkedés kapcsán – bár hivatalosan minden műtermet államosítottak – három műtermet kiemelt a korabeli cikk: Uher Ödönét a Koronaherceg utca 2-ben, Strelisky Sándorét a  Dorottya utca 1-ben, és Weisz Hugóét a Nagymező utca 20-ban. Az utóbbi esetében a megtiszteltetés bizonyára Mainak és a díszes épületének is szólt. A fényképészeti direktórium továbbá ebben a három műteremben „a fényképek árait a proletárság kereseti viszonyaihoz arányítva, mélyen leszállította. A megállapított árak a műtermekben ki vanak [sic!] függesztve. Az árkedvezményben csakis a vörös katonák és szervezeti igazolvánnyal ellátott munkások és azok hozzátartozói részesülnek.”[45] Hiába, úgy tűnik, ekkor még nem valósult meg a teljes egyenlőség…

A Tanácsköztársaság bukásával a fényképészek visszakapták műtermeiket. Weisz 1921-ben a fényképészek és rokonipari szakmák városligeti Iparcsarnokban megrendezett kiállításában igazgatóként és kiállítóként is részt vett. Mai és Társa méltó utódjának „gyermek-fényképcsoportja a gyermekeket szórakozás vagy játszás közben veszi fel. A nagyszámban bemutatott különféle alakú női képmások, e cégnek valóságos különlegességei. Weisz Hugó mintegy 33 nemzetközi kiállításon szerepelt már es az első díjakkal tüntették ki. E kiállítása is tanúsága annak, hogy elsőrangú műintézete a legmagasabb nívón áll”.[46] Még ugyanebben az évben külföldi tanulmányútra megy. Az ő ideje alatt is történt egy tragikus eset (a 10-es szám csak elírás lehet): „Ma délben Breier Rózsi 20 éves fényképészsegédnő a Nagymező-utca 10. [sic!] számú házban lévő May fényképészeti műteremben három gramm szublimáttal megmérgezte magát. Az életunt leányt a mentők az István-úti kórházba szállították.”[47]

Weisz 1923-ban, elődjéhez hasonlóan, az Andrássy út 35. kapualjában állította ki képeit, miközben továbbra is szerepelt külföldi kiállításokon. 1925-ben festők, szobrászok, iparművészek műtárgyainak bemutatásával nyitotta meg a Nagymező utca 20. szám alatt a Műveszi Alkotások Állandó Szalonját.[48] 1929 őszén pedig, bő egy évtized után elhagyta a Nagymező utcai műtermet, és a Vígszínház mellé, új, „amerikai” stúdióba, a Katona József utca 25-be költözött, amely a hirdetés szerint „különösen alkalmas régi hírneves gyermekfényképészetének fokozására”.[49] A Mai és Ta. utóda Weisz Hugó cég 1931-ben szűnt meg véglegesen.[50]

(Gáspár Balázs, a Mai Manó Ház munkatársa)

[1] Kincses Károly–Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo Kiadó és Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest 2003.
[2] Kincses Károly: A Mai Manó Ház. http://maimano.hu/kincses-karoly-mai-mano-haz/
Cs. Plank Ibolya–Csengel Péter: Mai Manó fényképészeti műterem-, és bérházának építéstörténete. In: Műemlékvédelmi Szemle. 1995/1–2. , 5. évf., 53–88.
[3] Az idézett írások szövegeinél meghagytuk a korabeli helyesírást, kivéve a hosszú ékezetes betűk (ú, ű, í) esetében, amelyeket az akkori nyomdatechnika csak röviden (u, ü, i) tudott szedni. A hirdetéseknél – ha ugyanaz többször előfordult – mindig a(z általunk megtalált) legkorábbi megjelenésre hivatkozunk.
[4] Budapesti Hírlap, 1895. április 14., 15. évf., 102. sz., 10.
[5] Pesti Hírlap, 1895. április 7., 17. évf., 96. sz., 19.
[6] Pesti Hírlap, 1899. november 12., 21. évf., 314. sz., 21.
[7] Budapesti Hírlap, 1895. november 17., 15. évf., 315. sz., 17.
[8] Pesti Hírlap, 1912. november 10., 34. évf., 267. sz., 47.
[9] „ezentúl csakis Nagymező-utca 20”: Budapesti Hírlap, 1902. október 5., 22. évf., 273. sz., 18.
[10] Budapesti Hírlap, 1900. november 18., 20. évf., 317. sz., 9.
[11] Budapesti Hírlap, 1902. október 5., 22. évf., 273. sz., 18.
[12] Pesti Napló, 1903. január 18., 54. évf., 18. sz., 20.
[13] Pesti Hírlap, 1908. május 24., 30. évf., 125. sz., 10.
[14] Pesti Hírlap, 1912. december 25., 34. évf., 305. sz., 140.
[15] Budapesti Hírlap, 1913. november 9., 33. évf., 265. sz., 12.
[16] Budapesti Hírlap, 1906. április 1., 26. évf., 90. sz., 17.
[17] Uj Idők, 1907., 13. évf., 19. sz., 22.
[18] Pesti Hírlap, 1907. szeptember 27., 30. évf., 232. sz., 18.
[19] Budapesti Hírlap, 1908. augusztus 30., 28. évf., 208. sz., 16.
[20] Kincses Károly–Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo Kiadó és Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest 2003., 17.
[21] Budapesti Hírlap, 1906. augusztus 11., 26. évf., 219. sz., 10.
[22] Pesti Hírlap, 1907. december 19., 29. évf., 300. sz., 28.
[23] Budapest folyóirat, 2014. január, 37. évf., 1. sz., 16.
[24] Pesti Hírlap, 1922. november 25., 44. évf., 269. sz., 4.; Ujság, 1934. december 23., 10. évf., 284. sz., 17.
[25] Pesti Hírlap, 1912. május 21., 34. évf., 120. sz., 8.
[26] Budapesti Hírlap, 1914. március 15., 34. évf., 64. sz., 15.
[27] Kincses Károly–Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo Kiadó és Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest 2003., 29.
[28] Budapesti Hírlap, 1906. január 9., 26. évf., 8. sz., 10.
[29] Budapesti Hírlap, 1898. október 28., 18. évf., 298. sz., 10.
[30] Pesti Napló, 1905. március 31., 56. évf., 90. sz., 11.
[31] Pesti Hírlap, 1900. augusztus 19., 22. évf., 228. sz., 29.
[32] Pesti Hírlap, 1900. augusztus 25., 22. évf., 233. sz., 24.
[33] Pesti Hírlap, 1900. augusztus 30., 22. évf., 238. sz., 24.
[34] Pesti Hírlap, 1914. november 4., 36. évf., 276. sz., 21.
[35] Pesti Hírlap, 1915. június 11., 37. évf., 161. sz., 22.
[36] Pesti Hírlap, 1915. november 9., 37. évf., 312. sz., 26.
[37] Pesti Hírlap, 1915. november 26., 37. évf., 329. sz., 26.
[38] Pesti Hírlap, 1916. február 9., 38. évf., 40. sz., 22.
[39] Pesti Hírlap, 1917. július 25., 39 évf., 185. sz., 9.
[40] Budapesti Hírlap, 1905. április 23., 25. évf., 113. sz., 18.
[41] A Fény, 1906., 1. évf., 209.
[42] Pesti Hírlap, 1908. május 24., 30. évf., 125. sz., 9.
[43] Tolnai Világlapja, 1909. október 3., 9 évf., 40. sz., címlap
[44] Pesti Napló, 1918. július 7., 69. évf., 156. sz., 11.
[45] Népszava, 1919. május 29., 47. évf., 127. sz.,  9.
[46] Budapesti Hírlap, 1921. június 26., 41. évf., 139. sz., 8–9.
[47] 8 Órai Újság, 1921. május 24., 7. évf., 111. sz., 5.
[48] 8 Órai Újság, 1925. november 7., 11. évf., 252. sz., 8.
[49] Pesti Hírlap, 1929. november. 20., 264. sz., 11.
[50] Központi Értesítő, 1931. október 15., 56. évf., 42. sz., 710.